Ez egy viszonylag összetett álom sok visszatérő szimbólummal. Többi lent?

Elnézést, kicsit hosszú lesz, de érdemes elolvasni.

Szóval azt álmodtam, hogy tizenöt osztálytársammal elindultunk túrázni valami erdélyi hegységbe, ahol útközben találtunk egy száz éve elhagyatott temetőt, aminek egészét sűrű növényzet borította be. Valaki meglátott egy emberi lábat kilógni az egyik bokornál, ami igazából csak egy bakancs volt, ami rászorult egy kiskutya fejére. Néhányan odamentek hozzá

és le próbálták róla húzni a lábbelit. Odamentem megnézni, hogy mi folyik ott és egy srác olyan

erőből megrántotta a csizmát hogy a kutyának leszakadt a feje, és vagy fél méterre kinyúlt a

gerincvelő, ami mit sem ártott a kutyának, de találtunk belefúródva egy apró színes,

bonbonszerű tárgyat, ami először úgy tűnt, mintha valami édesség lenne, de végül valahogy

ránőtt a kezemre és egy hatalmas bokorszerű izé lett belőle, amit később metszőollóval az

egyik haverom levágott, sajnos néhány ujjammal együtt. Nem fájt.

Továbbhaladtunk egy tisztás felé, ahol találtunk egy fűvel benőtt, már összedőlt cirkuszi sátorra

emlékeztető romhalmazt, aminek a széle kilátszott a növénytakaró alól, és megnéztem mi van

alatta. Többen is bementünk, és ahogy nem szűrődött be már a napfény, teljes sötétség volt

odabenn, fejünkre nehezedett a sátor födele, és ahogy bentebb haladtunk, teljesen el voltunk

veszve. Egy bizonyos irányba haladtunk egyenesen, mire találtunk egy nagyon mély gödröt,

amiből halvány fény szűrődött ki. Kb. száz méter mélyről emberek kacaját lehetett hallani és

láthatólag valami kocsma volt a föld alatt, ami egy középkori épület földbe süllyedt

maradványaiban került kialakításra, amolyan félgömb alakú volt, sok emelet magas, aminek ott

volt a tetején a kis lyuk, amin keresztül lenéztünk.

Hangosan kiáltottam a lent vihorászó embereknek, akiknek a kacaja hirtelen megszűnt, és

nekünk köszöntek valami idegen nyelven, azt hiszem úgy, hogy "Hola, vidembusz." Hosszú idő

múlva az egyik talált egy kötelet, aminek a segítségével leereszkedtünk, de olyan vastagon be

volt zsírozva, hogy nem lehetett rendesen átfogni. Mire leértem, láttam hogy fölöttem nincsen

semmiféle kötél, a barátaim szétszaladtak és odalépett hozzám egy öreg cigányasszony, aki

adott egy befőttes üveg emberi nyálat, amiben kétfejű halak meg különböző torzszülött

kisállatok úszkáltak. Közölte velem, hogy ő fogta ki őket. Végül kivettem őket a nyálból és

zsebrevágtam az összeset. Akkor vettem észre hogy mindkét zsebem meg van pakolva szénnel,

és találtam benne egy apró kulcsot, ami aranyból volt.

Odamentem a pultoshoz, felmutattam a kulcsot és megkérdeztem tőle, hogy tudja-e, mi ez és

hová való. Ahogy odanéztem, mit tartok a kezemben, a kulcs kámforrá vált. A csávó közölte

velem, hogy Mazsolandusznak hívják és odavezetett egy könyvespolcokkal teli szobába, amiben

volt egy gyönyörű, díszes perzsaszőnyeg. A terem tele volt lódarazsak fészkeivel. Mazsolandusz

felhajtotta a szőnyeget, és elénk tárult egy régi, fehérre festett díszes csapóajtó, ami hirtelen

felnyílt, és egy nagydarab, bohóc ruhába öltözött ember teteme ugrott elő, ami felrepült a

plafonig és beszakította a mennyezetet. Mazsolandusz lement a csapóajtón, de egyik haverom

újra megjelent és kimásztunk a plafonon lévő nyíláson keresztül.

Egy kerek tó közepén kiálló stégen álltunk, ami alatt a víz lassan csordogált be a kocsma

épületébe. Beledobáltam a zsebemben lévő halakat a vízbe, de láttam, hogy fölöttünk valami

árnyékolta a napot. Hát ugyanaz a bohóc ami az előbb felrepült, most lefelé zuhan, és mindjárt

leesik. Haverom a torkából előhúzott egy szamurájkardot, amivel röptében feldarabolta a zuhanó

bohócot, aminek a darabjai szétszóródtak a vizen és át tudtunk rajta kelni a tópartra. Csak hogy

nem valami kellemes fogadtatásban részesültünk: több tucat indián kergetett minket hosszú

időn át, és az egyetlen lehetséges kiút az volt, ha felmászunk egy nagyon magas létrán ami

egy sziklafalnak van támasztva, de időnként hatalmas mennyiségű víz ömlik le a magasból.

Éppen minket is nyakon öntött egy nagy zuhatag.

Ahogy véget ért, ráeszméltem, hogy a létra egy gyors folyású pataknak a vizén siklik nagy

iramban, a haverom pedig foggal-körömmel kapaszkodik a létra fokaiba. Távolról megláttam a

nagyanyám felnagyított fejét, ahogy felemelkedik és nagyra kitátja a száját. A létrával együtt

benyelt minket. Akkor láttam meg egy kormányt, ami az egyik fogtömésből áll ki, és ahogy

elfordítottam, mamám feje hirtelen megmozdult, és felszállt, mint valami repülőgép. A haverom

a kezében fogta a létrát, és erőteljes mozdulatokkal a levegőben hadonászva igyekezett

elkerülni az utunkba álló akadályokat. Ezek főleg beszélő tárgyak és döglött állatok voltak. A fej

egyszer csak földet ért, de sajnos arccal lefele, így megpróbáltunk kijutni a torkon keresztül, de

végül a halánték irányában kellet lyukat ütni magunknak. A létrával.

Sajnos anyám ekkor felébresztett, de még így is emlékszem minden egyes részletre.