A gyomorkeserűket / gyógynövényes likőröket kezdettől az élvezeti érték miatt itták, vagy tényleg volt jelentősebb gyógyhatása némelyiknek?

Fontos megérteni, hogy a gyógynövényLIKŐR egyáltalán nem ugyanaz, mint a 12-13. században megjelent alkoholos növényi gyógyszer. Ma szinte minden gyógyövénylikőrnek kötelező marketingeleme, hogy „eredeteileg gyógyszernek találták ki”, ami persze nettó baromság. A LIKŐRöknek mindig is az élvezeti értékük volt az első, mivel a növényi gyógyszerek egyáltalán nem önálló italok voltak. A (gyógynövény-) likőrök a 14. századi olaszoknál jelentek meg, és már akkor is az ízük volt az első szempont.

A növényi gyógyszerek tömény növényi koncentrátumok voltak, amiket csepegtetve, kanállal vagy ételhez-italhoz keverve, esetleg vízzel hígítva fogyasztották (mint az abszintot, ami kakuktojás ilyen szempontból, bár nem likőr). Emellett akkoriban kizárólag desztillációval tartották őket hatásosnak (ez a korszak hülyesége volt), míg a likőrök simán áztatással is készültek. Persze léteznek gyógynövénylikőrök, amiknél reális, hogy valamilyen növényi elixír az alapjuk (cukros alkoholos felhígítással), de ezek elég ritkák, pl. a Chartreuse ilyen. A Chartreuseből máig is lehet kapni az elixír verziót, ami nem likőr, hanem tömény kocentrátum.

A keserűlikőrök a 19. században terjedtek el, miután egyes kereskedők rájöttek, hogy az italba csepegtetett gyomorkeserű készítményekből egyfajta kész likőrt is lehetne csinálni, és persze gyomorbántalmak ellen forgalmazni.

Egy ideje dolgozom egy cikken ezzel kapcsolatban, elég bonyolult téma, majd belinkelem, ha kész van.