Egész életem nagyon üres nem tudom mit kezdjek?

Biztos mindenki le fog hurrogni és az elmaradhatatlan lepontozás is be fog következni, de én a helyedben megfordítanám a témát.

Értékelném a szellemi autonómiámat. Értékelném az ingerszegény életvitelt és élvezném a létezés ún "üresség-természetét". Ez az ürességtermészet szó amúgy a keleti filozófiák (zen, buddhizmus, taoizmus stb) alapja is. A meditáció is letisztítja a tudatot térszerű, tükörszerű tiszta, üresség természetű tudattá. És ebben ami megjelenik, az maga a tiszta önvalónk. Nem egy elvont észosztásnak szánom, hanem figyelemfelkeltésnek.

A szellemi autonómia megtapasztalása és befogadása ezen a nyugati kultúrkörön valóban nem tűnik komfortzónán belülinek, hiszen kisgyerekkorunktól fogva arra vagyunk kondicionálva, hogy zsizsi-bizsi-zsezsi-nyüzsi, örökké történjen valami, tegyünk le az asztalra, nyüstöljük magunkat, mindig legyen valami input, terheljük túl az elménket, mert az milyen jó. Hát nem! A puszta lét, hogy az ember tudjon annyira elengedődni, hogy élvezze önmagában, hogy "CSAK VAN", mint a zen meditációban is. Nagyon szépen le lehet tisztítani a tudatot és minőségivé tenni a közösségi relációkat. Régen én is társasági ember voltam. Örökké barátkoztam, haveroztam, nem bírtam ki egyetlen percet sem tétlenül vagy egyedül. Aztán elkezdtem meditálni és ez az ürességtermészetű szellemi autonómia sokkal többet megmutat belőlem önmagamnak, mintha folyamatos "ZAJ" VENNE KÖRÜL. Minőségibbek lettek a kapcsolataim, minőségibbek lettek a szórakozások. Régen hetente toltam egy-két bulit haverokkal. Állandóan kommunikáltam, mindig kellettek az inputok. Ma többhavonta egyszer megyek pl szórakozni, de akkor minőségi helyre, minőségi emberekkel. Kevesebb emberrel találkozom, de sokkal magasabb minőségűek ezek a találkozások. Stb stb. Ha tudod önmagadat tisztelni, képviselni azt, ami/aki a szemeddel lát, a füleddel hall, az érzékszerveiddel érzékel, akkor nem fogsz FÜGGENI a mások véleményétől és a külső inputoktól.

Nekem is voltak nagyon magányos időszakaim, de aztán az élet mindig úgy hozta, hogy új ismerősök léptek az eltűntek helyére. Egy új munkahely, egy sportklub, egy hobbi-társaság mind csírái lehetnek barátságoknak vagy akár párkapcsolatoknak, de legalábbis ingereknek, amik kirobbantanak a bánatos egyedüllétből.

Én mondjuk szerencsés vagyok, mert egyedül is mindig elfoglaltam magam valamivel: tanultam újabb és újabb technológiákat, fórumokon okoskodtam, netes társkeresőkön ismerkedtem, ezek is lekötnek és kapukat nyitnak a magány folyosójáról.