Normális, hogy irigy vagyok másokra az emberi kapcsolatok terén?

Eddigi életem során kevésszer voltam kitéve olyan helyzetnek, ahol teljesen egyedül volnék és csak rajtam múlik, hogy hogyan ismerkedek meg az emberekkel. Még általános iskola első osztályába is a már jól ismert ovis nagycsoportommal együtt kerültem. Táborokba maximum egyszer-kétszer jártam, de itt jelenleg gondolom az ok és a következmény is egyben az volt, hogy eléggé zárkózott gyerek voltam (az ismeretlen dolgokat illetően, de a barátaimmal, családdal stb. soha). 8. osztályos koromban kezdtem el először ezen gondolkodni, amikor már minden az új középiskolákról szólt mindenkinek. Megnyugtattam magam, hogy semmi baj nem lesz és nagyon jól be fogok majd tudni illeszkedni, bár tudtam jól, hogy amikor csak 1-1 emberrel barátkozom össze sokkal jobban megy mint amikor egy komplett új társaságba kerülök be. Mindenesetre sikerült megnyugtatnom magamat. És most itt vagyok első éves gimnazistaként, nagyon jól összebarátkoztam mindenkivel.

A legjobb barátaimmal akikkel még az általános iskolában lettünk nagyon jóban természetesem viszonylag gyakran találkozunk és még mindig élnek a régi jó barátságok. Viszont egy valamit nem értek.

Nekem a mai napig az a legfurcsább, hogy nekem csak egy (talán 2) baráti köröm van, és nem vagyok úgymond "celeb". Amikor összebarátkozom valakivel, mindig eszembe jut, hogy én semmit nem számítok neki, mivel ő egészen biztosan tele van barátokkal és semmit nem érne neki ha engem elvesztene. Sok embernél úgy érzem, hogy valójában csak szánalomból barátkozik velem és ha neki abból származik előnye akkor simán hátba szúrna. Rengeteg osztálytársamat szó szerint irigylem azért mert annyi rengeteg emberrel van körülvéve, hogy állandóan találkozgat és boldog(-nak látszik). Magamat pedig úgy érzem mintha, úgymond szociálisan alsóbb szinten lennék. Ha elvesztek egy embert annak súlya van és próbálom visszaszerezni mert nincs egyből valakim aki a helyére ugorhat.

Van okom ilyenekre irigynek lenni?