Valaki megosztaná velem a véleményét? Milyen ember vagyok? Hogyan kezdjek neki a nagybtűs életnek? A céljaim elérését megérdemlem?

Hozzátok fordulnék, mert nem szeretném, hogy a családom meg tudja mi a helyzet.

Az első négy osztályom tökéletes volt ha jól emlékszem mindenből kimagasló osztályzatom volt, de ahogy ötödik osztályba léptem, nem tanultam már semmit, nem is érdekelt. (Megjegyezném, hogy ezt talán édesapám váltotta ki belőlem ugyanis ő egy alkoholista volt, a gyermekkoromból nem emlékszem olyan napra ahol nem lett volna berúgva, szóval a gyermekkorom rettegésben telt. Persze ő semmit nem csinált itthon, azzal sem volt különösebben gondja, hogy eltartson minket, neki az volt a lényeg, hogy tudjon melegvízben fürödni, meg nézhesse a tévét, gondolom neki is rossz gyerekkora lehetett, mert hamar ott kellett hagynia az iskolát, ugyanis meghalt az édesapja és dolgoznia kellett, de mégis ilyen mihaszna ember lett belőle, aki verte anyámat, az én önbizalmamat a béka segge alá nyomta, mert irigy volt arra, hogy én élhetem a gyerekkorom gondok "nélkül". Már nem tudok bízni emberekben, de még a saját családtagjaimban sem, távolodom tőlük, az osztálytársaim sem tudnak rólam semmit, csak azt, hogy vicces vagyok az órákon.) Eljutottam arra a pontra, hogy már nem csak a tanulás nem érdekelt, de nem is szerettem volna semmit sem tenni, anyámnak se segítek szívesen semmit, éppenhogy nincsen fizikai fájdalmam amikor valamit kérnek tőlem,

egyetlen egy dolgot csináltam szívesen ami a számítógépezés, nehéz bevallani, de az az egyetlen öröm az életemben.

De azon is csak a játék, semmi értelmes dolgot nem csinálok, ami előrébb vinne az életben, már egyre jobban hasonlítok apámra. Múltkor olyat olvastam, hogy az önbizalom hiányos emberek kifelé gyakran manipulálóak, ami bennem is megvan, mert mindig az öcsémet (Egyetlen egy év van köztünk) őt veszem rá nagyon galád módon, hogy csinálja meg amit igazából nekem kellene, ez miatt nagyon ideges anya, de mivel

szeret nem mondja, hogy milyen kis szégyentelen vagyok, hanem általában megcsinálja ő, ha nem tudom rávenni az öcsém. Édesapámat mikor 15 éves voltunk sikeresen kitettük a lakásból, de ahoz nekünk el kellett előtte otthonról menni, de míg nem voltunk otthon ő mindent eladott amit csak megtudott mozdítani, éppenhogy csak a házat nem mert az édesanyámé, eztán nehezen, de anyám és a testvéreim élhető körülményeket teremtett nekünk, de nekem még az is nehezemre esik, hogy egy köszönömöt mindjak. Utánna jobban mentek a dolgok, nem rettegtünk, de én nem válztoztam semmit, csak még jobban tudtam koncentrálni a játékokra.

Ebből köbetkezik, hogy semmit sem tanultam, egy hónap múlva érettségi és szó szerint nem tudok semmit. (Egy olyan iskolába kerültem, ami ilyen gyűjtő féle és csak azzal törődik, hogy fent tudjon maradni, így ide kerültem a 2,7-es 8.-os tanulmányi átlagommal és így sikerült eljutnom a 12. osztályig.)

Nem tudom rá venni magam a tanulásra, már hetek óta és félek, hogy nem lesz érettségim. Ezért fordultam hát hozzátok, hogy adjatok valami tanácsot, lehet az lélektani vagy csak simán a tanulásról.

Ui:. Vannak terveim a jövőre nézve de ez szinte egy vicc, mert nem tettem még érte semmit. Kifejezetten kimagasló a fantáziám, jól tudok fogalmazni írásban (Emberekkel nagyon nehezen megy a beszélgetés) így egy saját játékot szeretnék készíteni, amihez ugye kellene legalább egy grafikus szakma meg egy kis ismeretség, hogy nagyobb cég elé vihessem az ötleteimet, de ha ez nem jön be, akkor attól félek olyan leszek, mint apa, de ezt én nem akarom, mert imádom a gyerekeket, van 5 unokaöcsém és egy unokahugom, akikkel imádok szórakozni, félre ne értsétek nem vagyok bedofil, de talán azért vagyok velük ilyen közvetlen, mert ők nem bántanak soha egy szóval sem, egyszóval velük nem érzem magam kellemetlenül mikor beszélgetünk.

Szóval vannal céljaim, de egyszerűen nem teszek értük semmit, mert egyszerűen nem megy...