Emlékeztek még ezekre gyermekkorotokból?

Hát, őszintén ezekre így konkrétan nem nagyon emlékszem, de például van olyan emlékem, hogy mikor volt először igazán bűntudatom (nagyon kis aranyos, mert igazából csak megettem majdnem az összes sütit, és utána bűntudatom volt, hogy anyukámnak nem jutott annyi, mint nekem, és elsírtam magam, és addig nem hagytam abba, amíg anya meg nem vigasztalt, hogy van még a konyhában és csak a tányérról fogyott el. Voltam körülbelül 2,5-3 éves), vagy mikor hazudtam először a szüleimnek/tanáraimnak (10 éves lehettem, és egy helyesírási versenyről volt szó, ahova el akartak küldeni. Nagyon nem akartam menni, és a tanárnak azt mondtam, hogy nem engednek a szüleim, mert messzire kell menni, a szüleimnek meg nem is említettem. Hónapokkal később, véletlenül derült ki, és iszonyatos balhét csaptak körülötte, mert addig tényleg sose hazudtam. Olyan volt, hogy nem mondtam el a teljes igazságot, de akkor is másokat védtem vele, és hazudni nem hazudtam. Anya nagyon lecseszett, én meg végigbőgtem a délutánt, mert nagyon rosszul éreztem magam a dolog miatt. Azóta körülbelül egyszer vagy kétszer hazudtam nekik.) 19/l

Nekem ez mindig nehezen ment gyerekkoromban, amiben közrejátszott hogy aspergeres vagyok és gyakran nem vettem észre, hogy az adott helyzet konfliktushelyzet. Sokat csúfoltak és vertek is az iskolában, ezekre nem tudtam hogy reagálni. Amikkel korán találkoztam, az a hazugság és a pletyka de nem értettem hogy miért van ezekre szükség, aztán egy másik gyerek elmagyarázta hogy a hazugsággal sokszor lehet megúszni veréseket. Az ő útmutatója alapján követtem el az első és egyetlen hazugságomat anyám felé, suli után elmentem megnézni a kutyáját de otthon azt mondtam, hogy az énektanár tartott bent egy gyors próbára. Valami 20 percet késtem csak de nálunk már 5 percért is kijárt a verés, én meg baromi rosszul hazudok a mai napig, nyilvánvaló hogy lebuktam és jóval nagyobb verést kaptam mint amekkora a késésért alapból járt volna. Akkor eldöntöttem, hogy a hazugság nem éri meg. Egyébként ez volt az a fogalom, amit a legnehezebben tanultam meg körbehatárolni. Egész pici koromtól belém volt nevelve hogy ha nem mondok igazat, az hazugság. Viszont ez alapján körülöttem mindenki hazudott, a szüleim folyamatosan ígérgettek de nem tartották be, aztán ott volt a gúny, az irónia amit nem értettem és mivel az alaptétel (= nem igaz tehát hazugság) ezekre is alkamazható volt, kellett vagy 15 év mire mindezt felfogtam. Az általad írt "semmi közöd hozzá" és hasonlókat a többi gyerektől tanultam meg de sokszor nem tudtam, hogy pontosan mikor is kell őket mondani. A tárgyak kölcsönadása nem volt az erősségem, ugyanis mindig meg lett mondva otthon hogy semmit nem adhatok oda senkinek és én sem kérhetek el semmit. Emlékszem volt hogy egy gyerek kérte valami könyvemet, mire én mondtam hogy nem adhatom oda mert nem engedik, ő pedig azzal érvelt hogy csak pár percre kéri el és különben sincs itt anyukám, nem fogja megtudni hogy odaadtam. Ez számomra teljesen új gondolatmenet volt, de végül nem mertem odaadni mert féltem hogy valahonnan mégiscsak megtudják és akkor úgy járok mint a késős dologgal. Nekem a "nem engedik" az nem volt és kész, nem értettem hogy ezt a többi gyerek miért nem érti és miért kell csodálkozni ha nem megyek ki a kapun mert tudom hogy nem engedik, tehát ha engedély nélkül megcsinálom, abból verés lesz. Pedig sokszor éreztem hogy mit kellene tennem mert alapból jószívű voltam és szívesen adtam volna másoknak az enyémből és igazságtalannak is éreztem sok mindent de mindig visszatartott a félelem az anyámtól. Visszagondolva az egész gyerekkoromat egy szabályokkal teli labirintusnak érzem, ahol minden lépésemre vigyázni kellett mert ha valami nem az előírások szerint sült el, abból bizony balhé lett. Érzelmek közül a legerősebb ami megmaradt, az a folyamatos félelem és idegesség hogy mikor rontok el valamit.