Nektek vannak olyan ismerőseitek, rokonaitok, akikkel az együtt töltött idő 80%-a abból áll, hogy kritizálnak és/vagy kioktatnak titeket, mindeközben nem értik, és nehezményezik, hogy nem keresitek gyakrabban a társaságukat?

Az apai nagyszüleim gyakorlatilag egy az egyben ilyenek, épp most jöttem tőlük nemrég.

Mivel ők a nagyszüleim és minden idegesítő szokásuk ellenére szeretem őket, ezért nem sűrűn állok le velük vitatkozni, nehogy aztán sértődés legyen a dologból, amiért visszaszájalok. Egyébként is felesleges lenne vitatkoznom, mivel ők mindig mindent jobban tudnak.

Így legtöbbször inkább csak az ősi módszert szoktam alkalmazni: bármit mondanak, csak bólogatok és helyeselek, hogy "igen, igazatok van, úgy lesz, ahogy mondjátok!", aztán amint elváltak útjaink, szépen folytatom az életemet a magam módján, ott ahol abbahagytam.

Igyekszem fel se venni a piszkálódásaikat, mert tudom, hogy nem érdemes. Nem hagyom, hogy úgy kikészítsenek, mint mondjuk 10 éve, amikor nem egyszer fordult elő, hogy sírva jöttem haza tőlük.

22/F

Nekem az anyám ilyen.

Állandóan cseszeget valami miatt, hogy miért van leengedve a hajam, hogy miért csőfarmert hordok, hogy miért vagyok pattanásos, régebben mindig mondta, hogy miért zabálok ennyit, mikor akkora s3ggem van. Aztán fogytam és mindig azt hallottam tőle, hogy úgy nézek ki, mint egy bulémiás. Ha mondjuk elmosolyodok valamin, azért szól be, mert szerinte ha mindig vigyorgok, azt gondolják rólam, hogy szellemi fogyatékos vagyok, de épp nem mosolygok, hanem semleges arcot vágok, azt kérdezgeti, miért vágok ilyen fejet, miért húzom össze a számat, meg miért nézek olyan szemekkel, mint aki mindjárt széjjel tép valakit. Amig ő hozzám nem szól, addig nem nézek amúgy ilyen szemekkel senkire.

Vagy pl. megyünk az utcán és fennhangon elkezd nekem magyarázni, hogy az előbb, akik elmentek mellettünk, rajtam röhögtek, miközben hallottam és láttam is, hogy rohadtul észre se vettek. Vagy a kamu sztoriait meséli nekem arról, hogy miután leszállok a buszról, hányan kérdezik meg tőle spontán vadidegenek, hogy miért nem mosolygok...

Elég szarul esik, de elég valószinű, hogy anyámnak mentális problémái vannak, szóval próbálom inkább elkerülni és ha elkezd beszólogatni, figyelmen kivül hagyom, vagy arrébb megyek.

17L

Volt olyan rokon.Na persze semmit sem csinált,nem dolgozott stb,de állandóan fáradt a rettenetes semmittevésben.

Na ő kritizált,sőt rikácsolt mindenkivel.

Én nem állok szóba vele,kell nekem az ilyen.Én dolgozom,ráadásul egyedülálló anyaként én tartom el a félárva gyerekem.Ja,majd még engem fog kritizálni,meg mindenbe belekötni egy ilyen.....

A szüleim (70-75) ilyenek és mindig is ilyenek voltak.

Egyre nehezebb elviselni őket, ráadásul elég kárörvendők is. Havonta egyszer beszélek velük 4-5 percet telefonon + húsvét, karácsony más családtagokkal és még 2-3-szor fél óra találkozó pedig 20 percre laknak. Néha visszaszólok és utána egy-két hónapig nem kell beszélnem velük. A legtöbb 3 év volt amíg nem beszéltünk, de mindig visszaszivárognak. Utálják a páromat és az unokáik sem érdeklik őket. Már csak a jövőbeni örökség miatt nem szakítom meg velük a kapcsolatot, de a párom szerint ez nem éri meg. A találkozók előtt két Immodiumot és egy Renniet szoktam bevenni és igyekszem nem felhúzni magamat ami nem mindig sikerül.