Honnan lehet tudni, hogy a szerelemnek érzett rajongás egy azonos nemű tanár iránt, akinek imádom az óráit, az igazi szerelem-e?

Azt hiszem, hogy az a baj (már ha ez baj), hogy én újabban egyre inkább abban hiszek, hogy nem kell a nemből vagy nemiségből ügyet csinálni (queer-elmélet...?), innentől kezdve meg, ha túllépünk a nemek határain, és azt mondjuk, hogy mindegy, hogy ki milyen nemű, mert az embert szeretjük és ilyen alapon vonzódhatunk ellenkező és azonos nemű emberhez is, akkor máris sokkal nehezebb válaszolni a fenti kérdésemre, tudom.

Ahogy azt is, hogy ez, hogy mi is a szerelem, olyan elcsépelt és alap kérdés, hogy évezredek óta ezzel foglalkozik a filozófia, az irodalom és még kismillió művészeti ág, szerintem nincs objektív definíciója (de ha tán mégis lenne, akkor nosza: mi az?)

Tudom, hogy az első gondolat, hogy nem foglalkozunk a nemiséggel, olyan szinten élesen szembemegy azzal, amiben felnőttünk, hogy ezért még annak is nehéz teoretikusan belegondolni abba, hogy milyen lenne, aki bele akar gondolni, miközben gondolom, a legtöbb ember sajnos meg sem próbál belegondolni ebbe.

Ilyen alapon persze jogos kérdés az, hogy akkor miért hangsúlyoztam ki én, hogy azonos nemű, és igaz is: tekintsük ezt figyelmen kívül. Amúgy szerintem pont amiatt a bennem lévő belső harc miatt, amiért egyáltalán a kérdés felmerült bennem, gondolván, hogy az azonos neműség úgymond enyhítő körülmény, és akkor biztos nem igazi szerelem. De próbáljuk meg ezt most elfelejteni, és vegyük ki ebből az egész témából a nemiséget.

Az első hozzászóló hierarchia-gondolata érdekes pont, mert mondjuk az oviban logikus, a pszichológusnál is logikus, meg egy iskolai tanárnál is, de mondjuk az én esetemben amúgy nem is iskolai tanárról van szó, hanem elmúltam harminc és kurzus (pl. nyelv)tanára vagy sportedző vagy oktató, akkor ott már azért kicsit más a helyzet, és oké, hogy attól még így is van közöttünk valamilyen szinten hierarchikus viszony, viszont ráadásul nem is Magyarországon élek, hanem pont egy olyan mediterrán-keleti országban, ahol nincsenek távolságok az emberek között, nincs tegezés/magázás kérdés, mivel nincs ilyen a helyi nyelvben, nincsenek határok, jó és rossz értelemben egyaránt, mindenki mindent a másik szemébe mond, közvetlenség van, és ahogy minden éremnek két oldala van, úgy ennek is: nincsenek illemszabályok, de nincs sunnyogás sem, ergo a hierarchikus különbségek is elvesznek, ha az óvodás is az utónevén szólítja az óvónőjét meg a tanárját is. Szóval lehet, hogy ez sem érvényes rám, bár valamennyire azért mégis, mert attól még én mégis csak magyar környezetben nőttem fel, a magyar hierarchikus társadalomban, és attól még a tanár tanár marad nekem is, hogy az utónevén szólítjuk, pláne, ha fiatal és közvetlen, és az persze, hogy tök jó, hogy élvezem az óráját, de pont ez az, hogy annyira, hogy az már számomra is félelmetesen abnormálisnak tűnik...

A második válaszra meg azt hittem elsőre, hogy könnyen rávágom, hogy á, mindhárom nem, nem, nem, de lehet, hogy ezekben sem vagyok annyira biztos, meg lehet, hogy nem jól értem a magyarázatod: most te szembe állítod ezt a két oldalt, hogy szerelem=romantikus vs. szexuális=érzéki? Mert akkor ez felveti bennem azt a kérdést, hogy akkor olyan sincs, hogy plátói szerelem? Emlékszem, hogy így lettem szerelmes pár éve a lakótársamba, úgy, hogy kapásból tudtam, hogy nem akarok tőle semmit, de látni akarom, kapcsolatban lenni vele, de nem akarok ennél semmi többet, mert az tönkre tenné ezt a szép és tiszta, no meg tán ártatlan szerelmemet, ami igen: rajongás inkább, lelkesedés (még ha aztán ebből lehet akár több is, ahogy lett is, és az csak jó, ha erre épül).

Konklúzió lenne, hogy túl könnyen leszek szerelmes? :)

Vagy mi az a szerelem, de most tényleg?

Vagy ha úgy szeretek valakit, hogy nem akarok tőle semmi testiséget, azaz nem elsősorban (!) testi vonzalomról van szó, ám ha így teszed fel a kérdést, ahogy három pontba szedted, ez az érdekes, hogy kapásból rávágnám, hogy nem, nem, nem, miközben nem is annyira nem, vagyis inkább nem erre vagyok ráizgulva, viszont ha úgy hozná a sors, szerintem nem is lennék ellene.

Na ilyenkor mi van? :)

A nép diagnózisa? :)

Cuki, hogy jött egy kérdés magánba, hogy azóta mizu - három év telt el azóta, sőt, lassan már négy és milyen jót mosolygok ma már én is a saját kérdésemen, mennyit változtam azóta: manapság már régóta (vagy tán éppen a fenti kérdésem apropóján és azóta...?) az a jelszavam, hogy az amerikai filmekből ismert szerelem és a szerelembe esés túl van szerintem értékelve és én nem hiszek benne, ugyanis szerintem szerelembe nem úgy esünk bele, mint egy gödörbe, és számomra a szerelem egyszerűen csak a szeretet nagyon magas foka, ami emiatt nem is kizárólagos, sem nemre, sem emberre nézve, azaz szerelmes lehet valaki a munkájába vagy az otthonába is vagy egy nyelvbe pl.

Mondjuk jó, hogy még emlékszem arra, hogy milyen érzéseim voltak, amikor a fenti kérdést feltettem, mert tényleg megzavarodtam kissé, és érdekes, hogy tényleg mi lett ebből a kérdésből: szerencsére az első válaszolók egyike tényleg adott olyan jó választ, hogy azzal meg is nyugtatott :) (azóta is hála neki! :) ), és jártam az illető tanár különórájára aktív lelkesedéssel, egészen egy furcsa pontig, amikor is azt az üzenetet nem kaptam közvetetten (!) tőle, hogy ő nem kívánja a társaságomat (tán éppen a túlzott rajongásom miatt, ami nekem már rég egyértelmű volt, hogy a tanítása tárgya iránt szólt, nem a tanító személye iránt!), amitől kezdve én folyamatosan azon agyaltam vagy egy évig még az óráin, hogy leülnék egyszer beszélni vele elmondani neki mindezt, hogy hé, nyugi, nem vagyok őrült és nem akarok tőled semmi szexuálisat, csak ennyire élvezem az óráidat, de végül ezt is elengedtem, mert úgy éreztem, hogy ha valaki ennyire gyerekes fejű, hogy még csak a szemembe sem képes mondani, hogy keressek inkább más hobbit magamnak vagy máshol, hanem mást küld rám ezzel, akkor vszeg úgysem hallotta volna meg az ész érveimet, és azóta ráadásul ő is várost váltott, úgyhogy útjaink már vagy két éve igencsak szétváltak, de egyrészt ez még mindig fáj, hogy de buta, miközben értem, hogy simán félreérthetett, ha én sem értettem saját magamat a fenti kérdés alapján, ám azóta is folytatom az általa megismertetett hobbit és bizony, hogy ő az etalon és a mérce, ami miatt gondolok is rá sokat, mert nem véletlenül szeretettem bele, mert tényleg nincs olyan jó tanár, mint ő sajnos, pláne amióta én is tanultam tanár lenni, és azóta csak még kritikusabb vagyok tanárokkal...

Kicsit idekapcsolódó az is, hogy a jelenlegi barátom amúgy régi barátom, akivel egy éve lépett szintet a baráti kapcsolatunk, és erre is sokan megkérdezik, hogy mikor szerettem bele vagy szerelmes vagyok-e belé és pont ugyanezt szoktam válaszolni ezekre a kérdésekre is, hogy én nem úgy élem meg a szerelmet, mint az Ámor nyilás képeken, hanem egyszerűen csak aktív szeretetként, amit meg persze, hogy megélek a barátommal is, amikor vele vagyok.

Szóval végül is még én is sokat tanultam ebből az esetből és érdekes, hogy egy ponton én magam is elfelejtettem, hogy ezt kérdeztem anno, pedig ha ez végig a fejemben lett volna, akkor tán nem akadtam volna annyira ki azon, hogy az illető tanár hogy kiakadhatott és megijedhetett tőlem, ha közvetítőt küldött rám és nem maga szólt hozzám... :) Vicces, szomorú, fájdalmas történet végül is... De így szép, kerek, tanulságos, tán másnak is... :)