Miért távolodom el mindenkitől?

Hasonló érzés itt is, habár lehet, te jobb helyzetben vagy. Én nem mondom el magamról, hogy annyira ideális barátaim lennének, akiknek bármit eltudok mondani. Mondhatni, hogy alapjáraton zárkózott vagyok, nehezen bízom másokban, de legalább értékelek szeretek nagyon sok embert úgy más oldalról.

Szerintem, ha olyan fennállásra gondolunk, hogy a mostani barátaidra vetíted ki a régiektől szerzett csalódásokat, az nem jó, hiszen ez már nem ugyanaz a helyzet, kicsit olyan mintha a környezetet hibáztatnád értük, ha a rájuk való ellenszenvedre nincs konkrét okod!

Úgy gondolom, érzékeny ember lévén, hogy ha meg is maradnak bennem az ilyen negatív tapasztalatok, és hullámzó érzések járnak át, minimum, amit tehetek, hogy túlélem őket, nem hagyom, hogy irreális érzések határozzanak meg. Pl. a te szemszögedből talán érthetőnek tűnhet az, ha ok nélkül a környezetedben, szerintem a másik szemszögből egy rémálomnak tűnhetnek az ilyen ok nélküli problémázások, legalábbis én így élem meg, ha valaki pont ilyen velem, hogy értelmetlenül, objektív indokok, szempontok nélkül ellenségeskedik.

A másik probléma meg az, hogy sokan úgy fogják fel, hogy a kapcsolatok arról szólnak "keresünk megfelelő társat", aminek az a másik oldala, hogy közben nekünk is azzá kell válnunk. Csalódtál valakiben, de lehet, hogy legközelebb benned fog valaki. Ilyen az aki kényes királykisasszonyként várja a kérőket, és csak a saját szempontjairól beszél:D Egy kapcsolatba nem föltétlenül kellenek SENKINEKSEM ideális, mézes-mázas barátok olyannak, aki annyira megszokta, hogy zavarog és ítélkezik mások fölött.

Azt nem tudom, hogy mi az eltávolodás belső pszichológiai oka, csak azt, hogy egy kapcsolat nem csak abból áll, hogy az egocentrizmus meghatározza, hogy ki az érdemi, jó ember hozzá és ki nem, és aki végre egy 10 pontos ember, az megérdemel!:)