Mennyire hihető egy bőven a 20-as éveiben levő emberről hogy még sosem volt semmilyen buliban (se házi, se semmilyen)? Az ok maga egyszerű mint a bot: nem hívták soha sehova.

Hihető, ha valaki huszonévesen még soha nem vclt bulizni. 20 éves koromban még én sem voltam egyszer sem. Utána volt 2-3 év, amíg mentem bulizni, ha kellett, ha nem, majd ezzel felhagytam, azóta megint megy a békés, nyugodt élet. Vannak ilyenek.

Csak az indoklásod rossz. Nem azért nem mentél bulizni, mert a csúnya, gonosz szobatársak, évfolyamtársak nem hívtak. Azért nem mentél bulizni, mert nem akartál. Tök jól elvoltál nélküle, ha hívtak is, nem mentél, esetleg ott üldögéltél magadnak a könyvbe bújva és látszott rajtad, hogy semmilyen indokkal nem lehet kirobbantani onnan. Vagy ha épp kedved lett volna kikapcsolni, nem kerested meg a többieket, nem találtad ki, hogy menjetek valamerre. Ez volt az indok, nem az, hogy nem hívtak.

Persze ez nem baj, ettől még lehetsz jó ember. Nem érdekel a bulizás, nem vonzanak a szórakozóhelyek, másképp töltöd el a szabadidődet. Lehet azt úgy is. De nem kell másokra fogni, hogy ilyen vagy.

En is ketszer voltam ugymond "bulizni" klubban, az nem az en vilagom. Vegul megtalaltam a helyem koncerteken, de ram is lehetne mondani, hogy nem jarok bulizni.

Mondjuk azert elgondolkodnek, hogyha a koliban ennyire ellensegesek voltak velem, akkor annak lehet volt oka... Meg ha annyi is volt az ok, hogy mondjuk elso nap kiakasztottad a szobatarsad es o elterjesztette, hogy milyen rossz arc vagy.

Nem olvastam el a kérdés alatti szövegedet, de elmesélek egy sztorit.

van egy csaj, 22 éves. Nem volt egy nagy valaki, kicsit felszínes volt, de nem tehet róla, ilyennek nevelték, a szülei is ilyenek és a tesói is. Az apja nem engedte sehova, vagy ha mégis, akkor előtte 3 héttel be kellett jelentenie. Azonban voltak furcsa dolgok, pl. hogy az utolsó pillanatba lemondta, mert az apjával összeveszett, vagy azért, mert az apja azt mondta, hogy csak akkor mehet el ha elmegy érte éjfélkor. Mi ezt annyira nem toleráltuk. Aztán jöttek a "nincs kedvem, nincs pénzem, menstruálok, fáj a hajam" kifogások. Amikor már sokadjára utasított minket vissza, akkor pedig meg volt sértődve ha nem hívtuk...

Ő az a fajta ember volt, aki nem volt hajlandó kilépni a komfort-zónájából és ott is ragad, ha nem lép a sarkára. A szüleivel él, nem dlgozik, csak van, él, veszi a levegőt, de semmi...

Mindig mondtuk neki, hogy ha nincs társaságod, akkor gyere át hozzánk, vagy ha nem vagy társaságkedvelő akkor menj el egyedül egy másik városba, nézz szét, egyél a parkban, stb. Nem...ő inkább otthon ül és emészt. Már belefáradtunk hogy mindig ki kell őt ráncigálni meg könyörögni kell neki. Nem! Ő élete, ő döntése.

Hogy hihető-e? Igen. Ha van olyan ismerőse annak, akinek ezt mondod, aki valóban ilyen, az elhiszi mert már tapasztalta. De van aki nem fogja elhinni, mert másféle embereket ismer.