Ti hogy kezelnétek ezt a helyzetet? (Párkapcsolatról van szó)

(Bocsánatot kérek, ha nem a megfelelő helyre tettem, amit akartam, de nem nagyon találtam jobbat.)

Egy ideje már úgy érzem, hogy valami teljes mértékben megváltozott bennem. Voltak dolgok, amiket megtett, de a kapcsolatunk elején SZINTE túl hamar megbocsátottam neki, mert annyira lángolt a szerelem, hogy elvakított. Egy ideje nem lángol annyira, azt hiszem, ez teljesen normális. Néha lángol, néha nem, de próbáltunk tenni ellene. Viszont van egy kis gond. Amikor nem lángol annyira, akkor azok a dolgok, amiket tett, hirtelen nagyon fel tudnak dühíteni, hiába régen történtek. Azt hiszem, nem kellett volna annyi mindent lenyelnem, de ez régen nekem nem tűnt fel, mert a rózsaszín felhőcskék eltakarták előlem az igazságot. Régen bármit megbocsátottam volna neki, de most úgy érzem, még egy botlás a részéről, és vége az egésznek. Valamint rájöttem valamire: Mindig, amikor valami rosszat tett, bemesélte, hogy én voltam a legnagyobb hibás, vagy hazudott róla, vagy mindkettő egyszerre. És tudjátok mi a legviccesebb?! Tényleg el tudta hitetni, hogy én vagyok a hibás, amikor hazudott bemagyaráztam magamnak, hogy hiszek neki, pedig ez nem így van.

Nekem volt egy fiú barátom, akivel régebben kavartam, amikor erre rájött a barátom, azonnal arra kért, hogy ne beszéljek vele többet. Ezt meg tudtam érteni, én sem örültem volna neki, ha az egyik - nevezzük így - exével beszélgetne. Szóval megértettem, pedig az a srác volt a legjobb barátom, és a kavarást akkor már nagyon régen abbahagytuk. De, oké, véget vetettem a barátságunknak, habár egy kicsit még mindig hiányzik nekem, de hát mit tehetnék?

De ami betett az utóbbi időben az az, hogy általános óta van egy jó haverom. Elképzelhetetlennek tartanám, hogy ő, meg én... szóval Fúúúj, legjobb barátom, testvérem, értitek. Egy évvel ezelőtt ugyanabba a gimibe jött, ahova én is járok. Nagyon örültem neki, nincs sok barátom, de akik vannak, azokkal nagyon jó a kapcsolatom. Kialakult egy baráti társaság, amiben én is, és ú is benne vagyunk. A barátomnak ez nagyon szúrta a szemét. Megkért, hogy vessek ennek véget, én pedig beleegyeztem. De az egyik közös barátnőnknek gondjai akadtak, és nem akartam ezzel is terhelni őt, hogy most bontom szét a baráti társaságunkat, ezért úgy gondoltam, hogy várok még egy kicsit ezzel. De ő nem értette meg. Megfogta, és a szemem előtt ráírkált a haveromra. Olyan dolgokkal sértegeette, amivel nem lett v olna szabad. (A haverom nevelő szülőknél van, és az árvaságával bántotta). És ki volt a hibás?! Én, persze, hogy én voltam. "Gondolhattál volna erre" - mondta. És magamat hibáztattam. Nem vetettem véget a barátságunknak, még bocsánatot is kértem a sráctól. Ezt a barátom is tudja... Én nem leszek az a szemét, akinek a barátja megsérti a havárját (hozzáteszem, nagyon durván), és még én kerüljem?! Neki kellett volna engem, de megbocsátott. Ráadásul azért is működik ez a baráti társaság, mert egybe vágnak a dolgok. A barátnőmet örökbe fogadták, a haverom nevelőszülőknél van, az én anyukám meg nevelőszülő. Tökéletesen megért mindenki mindenkit, imádok velük beszélgetni.

Szóval visszatárve az én és a barátom kapcsolatára, már régóta gondolkodom a szakításon, de valahogy nem megy. Már két éve együtt vagyunk. Félek, hogy ő a boldogságom, és nélküle nem lennék boldog. Habár így belegondolva túl sok dolog történt, amiből arra következtetek, hogy nagyon rossz lenne a jövőnk egymással. Nem illünk össze... egyáltalán nem. Mindezek ellenére szeretem, de nem érzem magam annyira boldognak, mint kéne.

Abban viszont biztos vagyok, hogy szerelmes belém, nem csak szeret, ez az egész számára nem megszokás, hanem szerelem... Megszakad a szívem, ha arra gondolok, hogy megbántom őt.

De tényleg nagyon sok dolog szól ellenünk. Mindenkitől csak azt hallom, hogy jobbat érdemelnék... És már kezdem ezt elhinni...

Kérlek adjatok tanácsokat. Előre is köszönöm. És bocsi a hosszú leírás miatt.