Miért van ez velem?

Eddig minden lelki problémámra találtam ésszerű és hatékony megoldást, de amiről most mesélek, arra nem.

Egy kicsit szociofóbiás vagyok, bár sokkal inkább közömbös az emberek iránt, viszont néha szeretetet vált ki bennem az emberek életritmusa, mindennapi teendői, hogy egyszerűen megy ez a világ előre.

Bár magam általában csendben vagyok, ilyenkor gondolkodom, tehát elvagyok a családommal, közeli rokonaimmal és ismerősökkel.

Ha viszont iskolában vagyok, illetve olyan helyeken, ahol csak érdekből vagyok, illetve csak felületesen érzem jól magam, ott más vagyok. Nem gondolok rosszra senkivel sem kapcsolatban. Amíg van egy kis alaphang, addig nincs gond, de amikor megpattan a csend, akkor abszurd gondolatok jutnak eszembe az ott lévő emberekkel kapcsolatban, amelyektől félek, hogy elkiáltom magam és a számon kijönnek, ezért a nyelvemet odafeszítem a fogaimnál levő bőrre, amitől mindig kicsit fáj a fejem és a szám, vagy kényszerből kifújom a levegőt aztán gyorsan száj összeszorít. Ez hülyeség, de folyton kiújul. Egy hétig bírom max. nélküle, aztán megint. Pedig nincs rá okom. Korábban sosem fordult elő nálam. Automatikusan kimondom azokat (bár nem biztos), ha nem teszek ellene valamit ott rögtön. Kis alapzaj megoldás a problémára. Egyébként gyakran is nevetek emiatt, mivel olyan furcsa.

Segítsetek! Mit ajánlotok, hogy ne legyen többé ilyen?