Érdemes még őszintének lenni?

20/F

Biztos mindenki ideírja, hogy igen, meg hogyne, de akárhogy is csak azt tapasztalom, ha beszélgetek bárkivel, bármiről, ami engem, vagy őt érdekli és megmutatom mi az álláspontom ebben, vagy abban, akkor két, három hét múlva szinte nem is érdeklem ezeket az embereket, pedig ellent se szoktam mondani álláspontjuknak. Főként lányok esetében van ez. Jól elvagyunk, nevetünk, beszélgetünk, de ahogy komolyabb kérdezősködésbe csap át a dolog, valahogy nem tudok hazudni... megmondom, hogy miről mit gondolok, meghallgatom, hogy ő miről, mit. Ha megkérdezem, hogy kettőnkről mit gondol, akkor nem felel..., majd lekoptat, ha el akarom hívni, mondjuk randevúzni ("ráérünk még"... "jajj bocsi, elfelejtettem, majd legközelebb" "Nem volt nállam a mobilom, amikor hívtál" "Fáradt vagyok sétálni" stb...). Talán az én kijelentéseim ásnak el az emberek szemében? Nemcsak lányos esetében van ez, a haverjaimat se érdekli már, ha bármilyen formában megnyilvánulok, sose kérik a tanácsom semmiben, bezzeg egymást meg keresik, tehát a barátaim barátai tudnak valamit, amit én nem (pedig szeretek arról beszélni, amihez értek)? Gondolkodtam már azon, hogy mi van, ha máshogy válaszolok a lányoknak, vagy úgy oldom meg a beszélgetéseket, hogy ne ismerjenek rám, hogy ne legyek önmagam, tehát hazudjak. Ezek a hazugságok meg meghallgatást nyernek. Ha újabban lányokkal beszélek, úgy próbálok viselkedni, mint egy bunkó westernhős, akinek a könnyű nőcskék kellenek, és ez bejön nekik, ha srácokkal, akkor mindent idétlenűl közelítek meg, dobálózok a hülyeségekkel, holott mindig szerettem komolyan és egyenesen beszélni, nem értem. Vagy egyszerűen a karakterem merül ki a beszélgetések során? Azt hiszik, hogy túlságosan ismernek, ezért meg se kérdeznek, hogy mit gondolok erről, vagy arról, mert elkönyvelték az igazán rám illő válaszokat?