Mik voltak azok a momentumok az életetekben amik nagyon fájtak? Amikor szembesültetek azzal hogy az élet problémái elől nem mindig lehet kibújni és nem véd meg semmi?

-Amikor apam ongyilkos lett, anyam meg emiatt depresszios, en meg magamat okoltam, mivel a szuletesem utan halt meg, egeszen az erkezesemig viszonylag normalis apuka volt.

-Amikor 10 evesen megakartak eroszakolni. (nem sok kellett, hogy sikeruljon)

-Amikor anyukamat az ablakbol kellett kikonyorognom, hogy ne ugorjon le.

-Amikor az allam akart gondozasba venni, de a nagymamamhoz kerultem, aki az alkoholhoz nyult.

-Amikor a konyhaban, a hideg foldon kellett aludni, mert mashol mar nem volt hely. (villany se volt, mert nem fizette be anya)

-Amikor egy masik, pedofil hajlamokkal rendelkezo 50-es ferfi, megvert, mert ellenalltam.

-Amikor a testverem ongyilkossagokat kovetett el, sorozatban, es 2 es fel evig jartunk hozza a pszichiatriara.

Diohejban ennyi. Azt hiszem kelloen meghokkentettem mindenkit, de minden szavam igaz. Mindezek ellenere, nagyon szeretek elni, sokat jotekonykodok, nagy allatvedo vagyok, es egyetemre is jarok. Anyukam is jobban van mar, a kapcsolatunk idealis. Hiszek abban, hogy azert mert ram ennyi mindent a sors, hogy masok lassak, mindig van kiut.

A terhességem utolsó napjaiban a pocakomban halt meg a gyermekem. Én vettem észre. A szülés fizikai fájdalmai eltörpültek az mellett, hogy soha nem fogom megölelni, soha nem fogom látni felnőni, és soha nem fogom megtudni, hogy mennyire szerettük volna egymást.

Hazamentem, becsuktam a berendezett gyerekszoba ajtaját és fél évig képtelen voltam oda bemenni. Az utcán átmentem a túloldalra, ha babakocsit toló anyuka jött felém, és a párom nem mert egyedül hagyni a lakásban, nehogy öngyilkos legyek.

Ma három gyerekem van, szeretem őket és ők is engem, de ezt soha nem tudom elfelejteni.

Amikor anyám azt mondta nem akar engem és sosem akart.

amikor apám és anyámat arról hallottam veszekedni hogyha elválnak kihez kerüljek mert egyikük sem akart mintha csak egy selejt melléktermék volnék mit még a hátuk közepére sem kívánnak.

mindenkinek a saját fájdalmai a legnagyobbak. igaz, hogy az én esetem teljesen hétköznapi, bizonyára más kénytelen volt már örökre elbúcsúzni a nagyszüleitől. nekem ez volt a legnagyobb lelki trauma az életemben. nagyon szerettem és tiszteltem őket, nekik köszönhetem azt, ahol most vagyok. ami a legfájóbb, hogy nem tudom nekik már meghálálni.

az elvesztésük viszont megtanított arra, hogy értékeljem azt amim van, ne keseregjek semmin, legyek hálás mindenért amit kapok az élettől, a rossz élményekből is szűrjem le a tanulságot.

jobb nekik a másvilágon, az életük sajnos méltatlanul ért véget, nagyon betegek voltak. az eszemmel tudom, és minden nap tudatosítom magamban, hogy kénytelenek voltak elmenni, viszont olyan űrt hagytak maguk után, ami mindig fájni fog.