Mit tegyek, hogy élvezzem mások társaságát?

A problémám az, hogy hiányoznak azok a szociális készségeim, amelyekkel ez könnyen menne. Vágyom az elismerésre, a jó szóra, mások érzelmi közelségére.

Nem vagyok autista, jól bele tudom élni magam mások helyzetébe, és átérzem a gondjaikat, de van egy feltűnő hiányosságom: képtelen vagyok kötetlenül, csapongóan társalogni. Csak szisztematikusan, adott tárgyra koncentrálva megy a beszélgetés, ezt persze mások egy idő után már fárasztónak tartják, és szépen leszerelnek.

Továbbá gondnak érzem, hogy az emberek nem szeretik a túlzottan is őszinte megnyilvánulásokat. Meglepődnek, felháborodnak a személyüket érintő szókimondó, váratlan kérdésen, és kiakadnak azon is, ha nem az elvárt finomkodó (éppen ezért álságos) pc-nyelven szólunk egyes témákról vagy személyekről.

Szóval én úgy látom, hogy ahhoz valakihez közel kerüljek érzelmileg, a bizalmába fogadjon, megnyíljon előttem (persze én is ő előtte) előzetesen rengeteg locsifecsi társalgást kellene lefolytatnom vele, amire képtelen vagyok, mert rettenesen unom. De sajnos gyorsítani sem tudom ezt az ismerkedési folyamatot, mert ha a társalgást kizökkentem a konvencionális mederből, akkor általában rögtön bizalmatlanná válnak az emberek, és otthagynak. Így aztán hosszú-hosszú ideig egymás számára sem tudunk soha érdekesebbé válni, marad a felszínes ismeretség.

Az zavar igazán, hogy az életemnek a társaságban töltött része egyszerűen értelmetlenül, tartalmatlanul telik el, mert nem tudom érvényesíteni a fentebb vázolt preferenciáimat. Persze remete sem akarok lenni, mert érdekelnek az emberek. Irigylem azokat, akiknek ezzel nincs problémája. Ők vajon hogyan csinálják?