Hogyan kell elkezdeni és nem késő -e?

Képtelen vagyok a társasági életre. Amíg a gép és tv előtt vagyok annyira nem is izgat, mert elnyomom magamban ezt. De ha valahova mégis elmegyek (nem kifejezetten buliba), akkor rádöbbenek, hogy képtelen vagyok akár bármiről is beszélgetni, vagy csak egyszerűen jól érezni magam. Még ha iszok egy kicsit is (hangsúlyozom, hogy kicsit, távolról sem a részegségig). Az a baj, hogy ilyen "események" ritkán vannak, amikor összejövetelekre elmegyek, akkor viszont látom, hogy óriási lemaradásban vagyok bárki máshoz képest is és tudatosodik ez bennem, ezért annyira rosszul érzem magam, hogy utána nem sok kell, hogy ne vessek véget az életemnek (de mint írtam, miközben ott vagyok másokkal, akik az összes többi emberhez képest a legközelebb állnak hozzám, velük sem tudom felszabadultan érezni magam). Világos, hogy bennem nem fejlődött ki valami, vagy nekem kellene "meggyógyítanom" magam, mégse tudom ezt véghez vinni. Voltam már pszichológusnál is. Ő szerintem mindent megtett, hogy segítsen, nem csak gyógyszert írt fel (mondjuk ilyen csoport vagy csoportos terápián még nem voltam), mégsem tudtam előrébb jutni. Az a baj, hogy a "szakadék", amit saját magam és mások közt érzek, óriási, amikor szembesülök vele és teljesen maga alá temet. Másnap, vagy pár nappal ezután, amikor a gép és a tv segítségével már elnyomom ezt, nem érzem ezt a rossz érzést, így viszont nagyon becsapom magam, és úgy látom, hosszú távon ez nagyon káros (enyhén szólva), márpedig ez már több, mint tíz éve így megy (vagy kb. tíz éve). Mivel voltam már rendes, igazán segítőkész pszichológusnál is, és úgy sem tudtam megoldani ezt, nem tudom, hogy mit tegyek. Az biztos, hogy társ nélkül például nem fogok élni. Inkább tényleg véget vetek az életemnek. Egyszerűen szeretni sem tudok. Vagyis főleg régebben éreztem igazi szeretetet egyik szülőm iránt, de azóta hogy elváltak, egyikük iránt sem érzek igazi szeretetet. Inkább megpróbálom őket tisztelni, de az egyiket így is nagyon nehéz megközelíteni. Lány iránt pedig több éven keresztül éreztem szeretetet, de úgy kimutatni, ahogy egy normális ember kimutatja a szeretetét, az nem sikerült, pedig ő is nagyon kedves, aranyos volt (szerintem szerelmes voltam/vagyok bele), és a szülei is nagyon kedvesek voltak velem (mondjuk nem mintha más rendes gyerekkel nem lettek volna azok). Szóval, ha igazán a fontos dolgokra próbálok koncentrálni, és a jövőmet elképzelni, építeni, elkezdeni élni igazán, felszabadultan, szabadon, szeretetben, akkor szinte lehetetlennek érzem, hogy olyan életem legyen, amit el tudok viselni. Ezzel is az a baj, hogy nagyon megszoktam már, hogy mindent csak elviselek. Egyszerűen nem tudok helyesen élni. Például tanulnom kellene, mert elvileg elég jó diplomához jutnék így, ráadásul ez a dolog érdekel is, amit most hallgatok, de még így sem tudom sokszor rávenni arra magam, hogy tanuljak. Legalább valami nyári munkát kellene találnom, hogy az anyagiak is rendben legyenek, de már előre félek, hogy egyrészt mit dolgoznék, másrészt az ottaniakkal hogy jönnék ki (ha egyáltalán találok, vagy kapok valamilyen munkát). Jelenleg úgy érzem nagyon közel vagyok az életem "befejezéséhez", de valahogy nem tudom megtenni. Tudnátok írni valami biztatót, valami megoldást? Vagy ha úgy gondoljátok, hogy ebből már tényleg nincs kiút, akkor azt is írjátok meg, őszintén. Én is őszinte voltam.

20-30 év közötti fiú vagyok (még csak férfinak sem merném magam nevezni).