Normális ez az érzés vagy periódus az életben?

Én egy olyan lány vagyok aki ambivertált, de inkább az introvertáltra hajlok. Igénylem az emberek társaságát, de viszont egyedül is nagyon jól megvagyok. Szimplán az ha az életemben nincs bár egy személy akivel napi szinten tudjak beszélni akkor csak sírok és nagyon magányosnak érzem magam.

Volt 1 évig egy nagyon jó legjobb barátnőm... csak az volt a probléma, hogy nem lehettem önmagam és én utálom, ha nem lehetek önmagam.

Elkövetelt olyan dolgokat tőlem amik tudom, nem én vagyok. Közbe megismerkedtem egy másik társasággal és próbáltam velük többet lenni, ami sikerült is, mivel érzelmileg az a "legjobb barátnőm" tönkre tett. 2 hónapig tartott visszaszereznem azt a pici kis pozitív gondolkodásomat magamról amit elvett, mindig őt kellett fényezni, elvoltam némítva. Aztán azzal a társasággal, egy fiú miatt tönkre ment, onnan egy lánnyal még mai napig beszélek a suliba, de még mindig levannak tiltva közösségimédiákon.

Vajon újra barátkozzak velük, oldjam fel őket? Nem érnek annyit a fiúk igaz? Nem tudom mi a helyes...

Aztán szeptember közepén elkezdtem kijárogatni egy lánnyal akivel megint nagyon szoros kapcsolatom lett, buliztunk együtt, új embereket ismerhettem meg, egy fiút is aki a szívemhez nőtt, még ha játszik is velem, de... annyira örültem.

Lehet tudni a lány összeveszett a barátnőjével és nem voltak jóba. Én már rég ismertem őket, de sosem volt meg egy alkalom sem, hogy találkozzunk, más utunk volt. Aztán amikor elhatároztam magam és eldöntöttem, hogy abba hagyom ezt a leépítő életet azzal a lánnyal, tudtam mi fog várni rám, egy magányos periódus, itthon. Aztán megismertem őt és egy pillanatra is, de önmagam lehettem.

Most meg kibékültek azzal a lánnyal akivel összeveszett és már csak egyedül maradtam.

Végre eljött egy pillanat amikor végre önmagam lehettem és nevethettem, nem éreztem magamat plusszba és hozzám szóltak. Elfogadtak és még értékeltek is.

Nagyon magam alatt vagyok, félek, hogy ennyi volt és soha többé nem látom azt a fiút és soha többé nem lehetek velük és soha többé nem lehetek önmagam.

Pár hónap múlva 18 leszek és ilyen hülyeségek vannak bennem.

Féltékenység? Nem tudom. Én csak azt tudom, hogy nagyon magam alatt vagyok amikor senkim sincs és nem ez volt az első érzésem az életemben, próbálok hozzászokni. Valahogy ez mégis más.

Egy lehetőség elment tőlem, hogy végre önmagam lehessek.

Mit csináljak? Ne gondoljam túl? Vakáció van és ki se jártam a házból. Az a lány meg a barátnőjével van már 6. napja és kirekesztettnek érzem magam. Ír nekem a csaj mindennap, de én reggel válaszolok ő meg éjszaka szóval ennyi a beszelgetés.

Félek abbafog maradni ez a barátságom vele.