Az egész napos összejövetelek általánosak, vagy csak az én szüleim ilyen szociálisak?

Vannak olyanok, akiknek a beszélgetés kikapcsolódás, nagyon "szociálisak" ők vannak többen.

És vannak, akiket a szociális kontaktusok hamar kimerítenek.

Én például ha a legnagyobb hévvel megyek is valakihez, akrámilyen jó baráthoz, 3 óra után már akkor is viszket a tenyerem, hogy menj haza, menj haza, szinte kifacsartnak érzem magam.

Sajnos a szociális emberek ezt sem megérteni nem tudják, sem pedig elfogadni és furcsának, néha utálatosnak gondolnak minket. Például a férjem összes rokonánál egy egy látogatás fél napig tart, este 11-kor még kérdezik, hogy korán van, miért akarunk haza menni. Egy ideje ezért már nem is látogatunk senkit, csak karácsonykor és akkor arra fogjuk hogy hamar eljövünk, hogy még máshoz is kell mennünk.

Nincs senkivel bajunk, de borzasztóan kimerítenek minket ezek a dolgok. 3-4 óra után már se érdekes, se vicces dolgokat nem tudnak mondani, mert konkrétan egy grimasz mosoly van már csak az arcomon.

Ők sem furák és te sem vagy az. Csak ők ezt nem fogják nálad elfogadni, mindenki arra fogja fogni, hogy antiszociális, depressziós, élettelen vagy, aki utál mindenkit. :D Van már ebben tapasztalatom, hogy minek hívtak már akár a hátam mögött.

Ezt megszokszod, vagy megszöksz. Tehát vagy vállalod a kellemetlenséget mindig, hogy "na menjünk", vagy egyáltalán nem mész.

Úgy 18-20 éves koromig nálunk is rendszeresek voltak a, nagyjából, ilyen hosszú összejövetelek, de csakis az apai ágat tekintve. Rendszeresen du. 2 magasságában mentünk hozzájuk/jöttek ők, és évszaktól függetlenül 7-8 óra magasságban köszöntünk el egymástól. És ezt majdnem havi rendszerességgel kell elképzelni, mert akkor még minden név-, és szülinapot külön megünnepeltünk, sőt augusztus 20-át is együtt töltöttük, illetve karácsony idején is kapásból 3-4 napot ünnepeltünk közösen.

Egy darabig élveztem is, mert szinte mindig remek volt a hangulat, nem is kellett sokat beszélnem, meg fel is töltött valamelyest. Aztán jött a fordulópont. Onnantól kezdve már másabb volt a helyzet; a legtöbb elmesélt sztori már nem volt új, hanem a sokadszorra elmesélt, kicsit átírt variánsa az eredetinek. Egyik rokon sokat változott, nem igazán a jó irányba, és immáron állandó téma lett a politika savazása. Amivel amúgy egyet szoktam érteni, csak jó lett volna legalább ott kizárni a dolgot, ha már az teljesen beleitta magát a mindennapjainkba.

Azóta persze ritkultak is a találkák, de amint kifejeztem, hogy nem igazán lenne most kedvem ott lenni, vagy épp olyan vizsgára készültem, amin hírhedten bukik a hallgatók 90%-a ( végül nálunk "csak" 85% bukott, de nem voltam benne:D ), rögtön kaptam én is a "pedig legalább előszenvednéd magad a szobádból" szintű megjegyzéseket a szüleimtől. Az ominózus vizsgára készüléses otthonmaradásomnál pedig még az egyik unokatesóm is pampogott, nem kicsit lepve meg engem, hogy "bezzeg őt még akkor is elrángatták".

Néha suliban, baráti körökben előjött, hogy nálunk régen ez volt a szokás, és elég sokan meglepődtek rajta, mert náluk messze nem volt ennyi találka, azok sem tartottak ennyi ideig.