Már az utcára sem merek kimenni... Mit tegyek? Többi lent...

Anyámat nagyon sokan ismerik, kb a fél város. Mindenkinek a barátja, ismerőse, mindenhol hallani róla. Egyébként vidéken, kisvárosban, azaz a külvárosban élünk, de mindenért be kell mennem. Kiskorú vagyok, még nem tudok elköltözni. Hogyha bemegyek a városba, minden második ember rámköszön, legtöbbször fogalmam sincs, hogy ki volt az. Anyám meg mindig mondja otthon, hogy a munkahelyén a munkatársai vagy máshol az ismerősei mondták, hogy láttak itt, láttak ott, láttak barátokkal, mindent. Sőt, a munkatársa az osztálytársam apja, és ha megyünk osztálykirándulásra és jöhetnek szülők, ő mindig jön. Én anyámnak nem engedem, mert nem tudok úgy a barátaimmal kibontakozni, kínosan érzem magam. És így, hogy az osztálytársam apja jön, és közvetíti neki is, hogy mi van, miket csináltunk, hányszor csúsztam le a vízicsúszdán (amikor a strandon voltunk), hogy éreztük magunkat. Olyan érzés, mintha anyám ott lenne és figyelne engem. Mindenről tud, nincs magánéletem. Már nem merek bemenni a városba se, de még reggel-délelőtt se, amikor mindenki dolgozik, mert mindenki ismer anyám révén. És ez nem az ő hibája. Úgy érzem magam, mintha valami híres közszereplő lennék több millió követővel, és mindenki tudja, ki vagyok. Már jó, hogy a fél város autogramot nem kér tőlem. De komolyan. Megjegyzem, hogy soha nem szökök el, mindenhová, ahová megyek, el vagyok engedve, nem cigizek, stb. Semmit nem csinálok titokban, nem vagyok rossz társaságban, semmi rosszat nem teszek. Szóval nem lenne miért aggódnom, de nagyon zavar már, főleg így kamasz korban, hogy nem tudok menni sehová, mert anyám több ezer (!) nem vicc, több ezer spiclije köpköd rólam. Egyszerűen nincs magánéletem, ritkán vagyok egyedül, pedig néha jól esne. Folyton van otthon valaki, elmenni meg az utóbbiak miatt nem tudok. Kert nincs, emeletesházban lakunk. Zár nincs a szobám ajtaján, de ha lehet, becsukom, mert kell a magánszféra. Aztán anyám hirtelen mennyit minden kopogás nélkül (hiába kérem meg mindig, akkor sem kopog), semmi rosszat nem csinálok, mégis mindig majd a szívrohamot kapom miatta, úgy megijedek. És még ő kérdezi, hogy "miért vagyok így bezárkózva, depis vagyok vagy mi?" Hiába beszélek vele erről, nem változtat semmin, és ez mint mondtam, nem az ő hibája. Senki rokonom nincs a közelben, mindenki több száz kilométerre tőlünk, és sok rokonom pont ugyanezért menekült el a városból. (sok évvel, mielőtt megszülettem, itt lakott a fél nagycsalád, tényleg nagy családom van) Nincs senkim. Egyke vagyok. És kérlek ne ajánljátok a pszichológust, mert ő azon kívül, hogy meghallgat, beszélget velem, nem tehet semmit. Nem tudja megváltoztatni a gondolkodásomat, nem agysebész, aki megbuherálja az érzelemközpontomat. 😅 Nem mellesleg 2 pszichológus van a városban, mindkettő anyám közeli ismerőse, ki gondolta volna... És nekik is írniuk kell az elektronikus naplót, névvel, időponttal, mindennel, szóval itt semmi orvosi titoktartás nincs. És ők is csak mesélnének anyámnak, higgyétek el, én is ismerem őket. Meg amúgy sem beszélgetésre, pszichológusra van szükségem, hanem csak egy kis térre, magánszférára. És távolabbi helyekre nem engednek el egyedül, bár ennyi idősen én sem engedném el a gyerekemet, szóval megértem a szüleimet. Ráadásul suliba is a városba fogok járni, kiszámoltam, 21 éves koromig. Mert az álommunkámhoz való iskolák itt vannak. Koli nincs, nem is fizetnék a szüleim. Ha felnőtt leszek, Budapestre költözök majd, új életet kezdek. És persze szeretnék ismerősöket, barátokat, sőt, kell is, hogy legyenek, de ne a fél város, és ne anyámról ismerjenek, hanem én szerezzem őket. És ne közvetítsen senki rólam semmit. Mit tegyek? Már elegem van mindenből és mindenkiből. Lány vagyok egyébként, hogyha ez számít.

Tudom, hosszú lett, köszi, ha elolvastátok. 🥰