Sokan tényleg ennyire nem értik, hogy van kinek egy kisállat elvesztése olyan mintha a családtagja halt volna meg?

Én nem csinálok ilyeneket, nem osztom az észt annak, akinek meghalt a kedvenc kisállata, mert tudom hogy ha érzelmileg erősen kötődött a kedvencéhez, az nagyon fájdalmas lehet.

Ettől függetlenül nem tartom egészségesnek, ha valaki úgy kötődik az állatához, mint egy emberhez, akit szerer. Mert ez így egyoldalú, az állat sosem viszonozhatja ugyanazolyan érzelmi szinten a szeretetét, a hiányzó részt pedig az allatát szerető ember beképzeli, ugyanúgy, mint mikor szerelmes egy másik emberbe, és nem létező jó tulajdonságokat tulajdonít neki.

Tök mindegy, hogy az apám, a nagyapám vagy a macskám hal meg, fölösleges összehasonlítani. Az a lényeg, hogy a veszteség, a hiánya fáj. A fájdalom akkor is fájdalom, ha kisebb egyik halál sebe a másiknál. Nekem személy szerint a macskám sokkal jobban hiányzik nagyapámnál. A macskámmal aludtam, ott volt mindig, és szinte én is mindig itthon voltam, alig jártam el a teendőim utám. Hallgatott a nevére, nem csak kunyizásért jött, igényelte az én vagy az apám jelenlétét, szerves részét képezte az életünknek. Míg nagyapámnál ott voltak kisgyerekkoromtól fogva heti 1-2x néhány órát sok éven át, tiniként maradt ez abba, hogy én ritkán mentem apámmal látogatóba hozzá. Hozzá nem tudtam kötődni. Majd ha apám hal meg, az fájni fog, jobban a kutyáimnál, de a szívemben ugyanannyira családtag, mint a kutyáim. Sőt a két kutyám többet tettek értem a szülőanyámnál.

Szív szerinti családtagok, a vér szerinti kapcsolatok hidegen hagynak.

Nyilván nem kellemes, amikor az ember megszokott környezetében elpusztul egy élőlény, amelyről gondoskodott huzamosabb időn keresztül, de ennek ellenére úgy gondolom, hogy az a megközelítés sincs rendben, hogy különb bánásmódban részesül egy állatorvoshoz eljutó állat, mint egy egészségügyi szolgáltatásért lehúzott ember. Ismerek olyan embert, akinek milliós nagyságrendű tartozása van a lakóközösség közös képviseletének irányába, de egy vagyont képes volt elkölteni arra, hogy az ölebe ne tüsszögjön! A szélhámos állatorvos mg röhög a markába, mert megtalálta az ügyeletes bolondot, aki képes lenne bármit eladni, bármennyi pénzt "bedobni a perselybe" - annak tudatában, hogy a "szőrcsimbókocskácskája" túléljen egy atomtámadást is! Aki úgy dönt, hogy háznál óhajt gondoskodni bármilyen állatkáról is, annak számolnia kell azzal, hogy sokkal több eséllyel fogja ő túlélni az állatkát, mint az állatka őt! Ez van!

Ha nem képes ezt mérlegelni, megérteni, elfogadni valaki, akkor zokogjon csak órabérbe, - mást úgy sem fog tudni!

2: Negyedik iksz felett vagyok és sajnálom (malacot is), hogy olyan kollégáid vannak/voltak. :(

~12 éve távozott el közös kandúr cicánk amit még anno húgi kislányként hozott haza. Akkor recepción dolgoztam egy nagyon pörgős irodaházban és én is állandóan járkáltam be a mosdóba, hogy kisírjam magamat (kirakatban 'öltönynyakkendőben ugye...), tudták a többiek is, de tökre megértőek voltak, hála az égnek.

Akkor volt egy éves a mentett "királykisasszonyrohadékimádom" szőrgombócom, most lesz nyáron 13 és már előre rettegek bakker, pedig még tudom, hogy évekig boldogíthat(juk egymást) a dinka fejével.

NAGYON hozzá tudnak nőni a kisállatok az ember szívéhez és ez az amit sok ember nem ért meg, nevezhetjük amúgy nettó empátiahiánynak is, ha le szeretném rövidíteni a mondanivalómat.