Vesztettél már el kisállatodat? Cica kutya vagy bármi. (Elpusztult, eltűnt stb) Ha igen, hogy dolgoztad fel? Hiányzik?

A cicámat, 8 évesen. Már fél éves korától betegeskedett (húgyúti szindróma), de gyógytáppal és sűrű orvosi kezeléssel kordában lehetett tartani. Sajnos, veseelégtelenség lett a vége, el lett altatva. Azt hittem, megszakad a szívem, mert 4 hetes korától neveltem (szinte tenyérnyi méretű volt), életemben nem sokszor bőgtem úgy, mint akkor, napokig. A legszörnyűbb az volt, amikor az elaltatás után hazamentem nélküle és ott voltak a táljai, játékai, minden. Na, akkor tört el igazán a mécses.

Nekem az segített, hogy igen gyorsan befogadtam egy tündéri, menhelyes cicát, mert a gondolataim így inkább az újra terelődtek. Ennek ellenére még évekkel később is előfordult, hogy pityeregtem kicsit.

Persze, többször is.

Az utolsó macsek után (még van két kutyám,de már nem fiatalok) eldöntöttem,hogy nem lesz több.

Hiányzik, persze.

Napokig nem voltam itthon.

Ma hazajöttem és ahogy pakolászok,hallom hogy nyávog a cica...pedig már fél éve nem él.

Majdnem elindultam az ajtót nyitni neki.

Sosem állt még ennyire közel hozzám egy kisállat sem.11 évig élt.

Volt 3 sz.r évem.

Minden este velem aludt.

Többet jelentett,mint egy ember.

Az összeset.

2 kutyám volt, kimaxolták a fajtájukra jellemző kort, a végére az egyik szívbeteg lett, a másik pedig rákos, az ő elvesztésük fájt a legjobban.

Dehát az élet sajnos ezzel jár 😔

A macskáim sorra eltűntek, a madaraim és halaim kimúltak, ezek annyira nem vágtak földhöz

A 13 éves goldimat :/ az ölemben aludt el utoljára.

Hogyan dolgoztam fel ? Rendes "temetést" kapott egy rózsafa és egy betonból öntött mancs alatt.

Amikor kicsi voltam, volt egy angol cocker spánielünk, aki nem sokkal a születésem előtt került a szüleimhez. Konkrétan vele együtt nőttem fel és rengeteg helyre elkísért minket az évek alatt, és mindig mellettem volt nehezebb napokon is.

Szegénynek nem volt egyszerű az utolsó ~1 éve. Hirtelen megöregedett, nem hallott és látni is összevissza látott (volt úgy, mintha kristálytisztán, de utána mégis sokszor nekiment bútoroknak, amik első napja óta ugyanott voltak), le is fogyott, pedig rendszeresen evett és még sorolhatnám sajnos. Nem tudom, hogy voltak-e fájdalmai, de végül meg kellett hoznunk a döntést, és sajnos el kellett engednünk.

Most is könnyes szemmel írok, mert a mai napig, 21 éves fejjel, nem tudom elfelejteni, amikor 7 éve elment. Vittük az orvoshoz, és mintha tudta volna, hogy miért megyünk, egyszerűen úgy nézett ránk, mintha ott köszönte volna meg az elmúlt majdnem 16 évet és ott köszönt volna el tőlünk :(

Életemben nem sírtam annyira, mint akkor, és azzal próbáltam magam nyugtatni, hogy neki legalább jobb már. A mai napig rettenet mód hiányzik, nehéz is volt feldolgozni, arról nem is beszélve, hogy mekkora űrt hagyott hátra :(