Hogyan tudnék segíteni a testvéremen?

Véletlenül nem autista? A pszichológus jó ötlet!

Mert csondben lesz vegig* :D

Egyetemen új közösségbe kerül, változatos emberekkel, lehet hogy ott meg fogja találni a saját társaságát. Sokan ott találták meg (én is). Lehet csak simán nem vágyik társaságra. Te szerintem csak annyit tudsz tenni, hogy figyelsz rá mint a tesója és beszélgetsz vele, feldobod ha maga alatt van és hasonlók. Ha mész olyan helyre ahol van esélye szocializálódni és ő is mehet, ajánld fel neki, hogy menjen veled, de ne erőltesd ha nem szeretné, mert azzal azt sugallhatod neki, hogy a környezete rá akarja erőltetni a dolgokat és ő mindig kívülálló lesz, ami problémákhoz vezethet később. Neki kell megtalálnia a saját útját, te csak támogasd benne. Most még nagyon sokat alakulhat a személyisége, úgyhogy ne aggódj :) A legozás miatt meg pláne ne, az szerintem kortól független :D

Hagyd őt, nem a te dolgod. Az ő élete, ő felelős érte..

Én pár dologban magamra ismertem a leírás alapján és nekem pont az segített, ha azt éreztem, hogy elfogadnak és nem próbálnak megváltoztatni, rám erőltetni olyasmit, amit nem szeretnék, de közben támogatnak a számomra fontos, nekem tetsző, számomra célként kitűzött dolgokban. Úgyhogy szerintem első körben egyáltalán azt kellene kiderítened, hogy ő jól érzi-e így magát, neki ez megfelel-e, vágyik-e bármi másra, szeretne-e változtatni valamin stb., és amennyiben igen, akkor abban esetleg tudod őt segíteni. Viszont nem szabad ráerőltetned azt, amit csak te tartasz fontosnak, ideálisnak, helyénvalónak, szórakoztatónak stb., mert egyáltalán nem biztos, hogy arról ő így úgy gondolkodik. Meg kell értened, hogy az az ember nem kevesebb, rosszabb, visszamaradottabb, gyerekesebb vagy kevésbé normális, aki pl. jobban szereti az animeket, a legot vagy bármi mást, mint pl. az autókat, a focit vagy a bulizást. Neked nem kell szeretned, nem kell megértened miért szereti, de el kell fogadnod. Az emberek mások, mindenkinek más a személyisége, más az érdeklődési köre, más a beállítottsága stb. és ez teljesen normális. Én pl. 23 éves vagyok és soha a büdös életben nem voltam bulizni, mert egyszerűen nem tudnék mit kezdeni magammal egy buliban, nem érezném ott jól magam, nem vonzott soha sem. Ellenben van csomó dolog, amit élvezek és amivel örömmel foglalkozom a szabadidőmben pl. rajzolás, kirándulás, biciklizés, sorozat nézés, olvasás és példának okáért legozni, kirakózni is nagyon szeretek :) Az is lehet, hogy éppen ezért nem talált barátokra, mert nincsen a környezetében olyan ember, akivel osztozna az érdeklődési körein. Lehet, hogy az önértékelése az oka, lehet bántották vagy bántják, lehet a túlsúlya miatt érzi magát rosszul stb., millió oka lehet. Ez csak egy példa a sok közül és találgatás, de alapvetően - bármennyire is klisésen hangzik - szerintem az elfogadás, a szeretet és a támogatás a fontos. Ha azt érzi, hogy te aggódsz érte, rossznak ítéled meg őt vagy a helyzetét, félsz, cringenek tartod, segítségre szorul, meg akarod változtatni stb., akkor az csak ront a helyzeten és pont úgy fog benne lecsapódni, hogy ő nem jó, ő hibás, őt nem lehet szeretni, vele baj van. Pláne, ha azt mondod, hogy örökre egyedül marad vagy elrontja az életét... 18 éves, 18 évesen azért nagyon kevés ember van (legalábbis, ha én visszaemlékszem az akkori osztályközösségemre, az évfolyamtársaimra, barátokra...), akinek pl. van barátja/barátnője, aki magabiztos, tudja mit szeretne, vannak stabil tervei, akinek nincsenek bizonytalanságai vagy önértékelési problémái. Ezek abban a korban szerintem teljesen normálisak. Vagy például ott van a túlsúly kérdése, én is túlsúlyos voltam és mindig szerettem volna rajta változtatni és nagyon örültem volna neki, ha pl. a testvérem azt mondja, hogy van-e kedved eljönni velem biciklizni vagy elmehetnék valahova kirándulni stb. Én nem mertem ezt kezdeményezni, mert még a családom előtt is szégyelltem és főleg még gyerekként nagyon sok bántást kaptam miatta. A családomban emiatt nem merült fel, hogy nekem lennének ilyen jellegű vágyaim, mert soha nem beszéltem róla stb., de ettől még volt, csak szerencsétlenek ezt nyilván nem tudták és így nem is tudtak nekem segíteni. Most még folytathatnám sok példán keresztül. A lényeg az, hogy ne a saját magad másaként tekints rá, hanem fogadd el, hogy ő más és más dolgok érdeklik, másként gondolkozik, másként viselkedik stb. és ennek megfelelően, hozzá alkalmazkodva, őt elfogadva próbáld segíteni. Szerintem az egy teljesen jó taktika, ha próbálsz vele több időt tölteni, többet beszélgetni és én javaslom, hogy próbálj te is bekapcsolódni az ő érdeklődési körébe, az ő hobbijába és teszem azt ülj le vele legozni (én 23 évesen a 36 éves testvéremmel is szoktam, csak mondom :D) vagy megnézni egy animet stb. Próbálj te is nyitni felé és próbálj meg picit az ő fejével gondolkozni, hogy mi az, amit ő szeret, amit szívesen csinál és csak apránként kimozdítani a komfortzónájából. Úgy látod, hogy mi az ami picit is megtetszik neki, amiben jól érzi magát, amit élvez, amiben lehet sikerélménye stb., előbb-utóbb talán ő is jobban megnyílik neked. Nálam is ez vált be, saját tapasztalat. (Zárójelben jegyzem meg, hogy engem gyerekként rengeteget szekáltak a tanáraim is azzal, hogy pl. nem vagyok aktív az órán, nem jelentkezek, nem szeretek csoportosan dolgozni az órákon, kevés barátom van, elkalandozik a fantáziám az órákon stb. és azt gondolták ez valamilyen szellemi fogyaték, kivizsgáltak és a világon semmi bajom nem volt, nincsen és csupán arról van szó, hogy én egy ilyen ember vagyok, akinek ez a természetes és egészséges működése.)