Azoktól kérdezném, akik egyke gyermekkénkt nőttek fel, hogy ti mit válaszoltatok azokra a kérdésekre, hogy "és nem rossz egyedüli gyereknek lenni? Sosem szerettél volna testvért? Stb."?

Mert nekünk akinek van testvére olyan elképzelhetetlen egyedül lenni mint neked egy testvérrel. Nem szoktam megkérdezni,hiszen nem is tudod milyen érzés valakivel közösen felnőni, akivel mindent megoszthatsz, aki mindig a javadat akarja és segíteni szeretne.

Úgy ahogy én sem tudom elképzelni,hogy csak egyedül vagyok es nem kell 2 almát,banánt,joghurtot venni.

Én szerettem egykének lenni.

Nagyon magamnak való voltam mindig, idegesített volna ha folyton ott van valaki a nyakamon

Nekem még azt tették fel mindig, hogy miért nincs tesóm. Én pedig mindig szépen közöltem, hogy maximálisan mindenkinek a magánügye, hogy hány gyereket vállal, az is magánügy, hogy ennek mi az oka.

Ja igen, azt is mondtam, hogy nekem az az alap, hogx nincs tesóm. Az lenne a fura, ha reggel lejönnék a lépcsőn és itt várna rám az öcsém.

Anyuék azt mesélik, hogy mikor a tesóm megszületett (akkor voltam három éves) teljesen megváltoztam. Utáltam az öcsémet (évekig), szomorú lettem, látszott rajtam hogy boldogtalan vagyok. Előtte meg mindig vidám voltam.

Azt mondják, hogy a testvér áldás, de sok esetben inkább egy trauma. Mármint gondoljatok bele, mennyi energiát elvesz az újszülött, a nagyobbik gyerekre meg hirtelen rászakad az hogy elégedetlenek vele (már olyan nagy, miért nem megy ezmegaz) és ráadásul nem is foglalkoznak vele annyit.

N