Szerintetek nem furcsa, hogy 17 évesen sem vagyok elég bátor, hogy elintézzek valamit magamnak?

Vázolom a helyzetet. 17 vagyok, a felső tagozatot általánosban magántanulóként töltöttem.

alsóban két sulim volt. Pont akkor jött egy váltás amikor épp magamtól kezdtem volna járni suliba. Aztán a 3. "sulim" a magántanulás volt. Hogy miért? Azért, mert az iskolában nem tudtam úgy fejlődni, ahogy itthon. Beoszthattam az időmet, ahogy nekem jólesik és láss csodát, kitűnő lettem...

Aztán úgy határoztunk, hogy 9.-re gimibe fogok menni. Hát beiratkoztunk, a felvételin max pontszámot értem el, felvettek.

Eddig (9. osztályig) én még életemben egyszer nem közlekedtem egyedül se buszon, se vonaton. Mert nem volt rá szükségem.

Most amikor magamtól kellett volna suliba menni valamiért olyan félelem tört rám, hogy inkáb otthon maradtam. Nem tudom milyen érzés. Talán olyan, amit egy kisgyerek érez ha sötétben van. Egy felnőttnek ez semmi, de számomra "új" volt.

És ez már a 2. évem gimiben és még mindig anya visz suliba.

Tudom elég ciki, de egyszerűen nem merek egyedül menni. Nem tudom miért. Majd biztos jönnek az okosok, akik azt írják, hogy de mé' nem? Szálj fő' oszt mennyé' majd leszálsz.

Ez tényleg a nevelésnek és a suliváltásoknak köszönhető? Anyám túl engedékeny volt? Én félek az emberektől, nem merek egyedül intézni valamit, mert mindig olyanokat kérdeznek, amikre nem vagyok felkészülve.

Ez a magántanulásos dolog miatt a szociális készségek is kimaradtak így képtelen vagyok úgy "csajozni" vagy beszólni, ha csesztetnek.