Tele vagyok dühvel, bosszúvággyal és haraggal. Ráadásul még antiszociális is kezdek lenni. Mi van most?

20/f, tökéletes élet, sok pénz, autó, jó munka, külön élet, 4 éves jólműködő párkapcsolat, egynéhány barát, meg egészség. Kell ennél több?

Botrányos a családom, anyám és nevelőapám van, meg sem lehet fogalmazni a rosszat róluk, vagy éppenséggel meglehetne, de az egy hosszú történet.

Év elején elvesztettem a nagyapám. Az egyetlen embert, aki a családom jelentette, az egyetlen ember akire bármilyen körülmények között számíthattam és az egyetlen embert, aki támogatott mindenben. Miatta lett belőlem ember, nem egy 1d1óta. A problémáim itt kezdődtek.

Igencsak ideges ember vagyok, nem az aki mindig pörög meg a körmét rágja, hanem aki nem alszik, nem eszik napokig és sűrűn elborul az agya. Ez most fogott ki rajtam. Eltemettem öregapám, a temetést és minden függő költségét egyedül fizettem, egyedül rendeztem el mindent, nem fogta a kezem senki.

Erre jöttek anyámék, hagyatéki tárgyalás előtt mozdították ami mozdítható, utána pedig sikeresen megörököltek 2 házat, 1 autót és minden velejárót. Tudni kell, hogy az öreg útálta anyám, a saját lányát, mivel mint említettem, katasztrófa egy nő. Hosszú történet, ezt ide nem írnám most le. Öregapám hitt benne, hogy felépül, de sajnos túlságosan is, olyannyira, hogy át sem ment a fején, hogy a legrosszabb tüdőrákja van. Ebből kifolyólag a végrendelet elmaradt. Totál váratlanul hunyt el.

Az örökség nem érdekel. Azzal van a baj, hogy utána kiadták az utam, "menj dolgozz" és ennyivel el van intézve. Fél éve már, hogy nem beszéltem velük. Végig én intéztem mindent az öregnek, kórházba vittem, orvosokat kerestem fel, mindent én csináltam neki mert ő volt az egyetlen ember aki nekem a legtöbbet jelenti és jelentette. Meghalnék érte, ha lehetne.

Szóval a történet ott folytatódik, hogy engem utcára raktak, hiába a sok pénz, másfél év munka után ugye házat nemigen tudok venni, eleve nem is volt rá szükség mivel volt 2. Dehát dehát..végén nem lett.

Totálisan kiborított ahogy a saját anyám hátbaszúrt. Nem ilyen egyszerű a dolog, megint csak egy hosszú, bonyolult történet. Totálkár lettem, miután visszamentem dolgozni már abszolút nem voltam a régi. Csak azon járt az eszem, hogy mit tegyek, hogy ne kerüljek padlóra, hogy maradjon minden a régi, de már semmi sem maradt meg. A munkámon egyre rosszabbul teljesítettem, idegeim a katasztrófa szélén és had ne soroljam. Ha valaki azt mondta volna egyszer, hogy pszichiáterhez kell mennem, kinevettem volna. Végül ott kötöttem ki. Többször is. Semmit nem ért. Néhány sablon kérdés, próbáljam meg elengedni és jólesz az. Ja meg egyek kis nyugtatót. A dumák, hogy engedjem el, gondoljak jobb dolgokra már nem működik. Megpróbáltam mindent, ami eszembe jutott, egy akaraterős ember vagyok, kivétel nélkül mindig elértem amit valóban akartam, de most csődbe mentem.

Borzasztó sokat veszekszek a párommal, megkaptam párszor azt is, hogy idegbeteg vagyok, de az a szörnyű, hogy már én sem tudom mi vagyok.

A munkahelyemen felmondtam, nem rúgtak ki. Nem bírtam tovább, nem tudtam semmi másra koncentrálni, csak a rosszra. És még el sem tudtam mondani az öregnek, mert már nincs.

Hová tovább? Vannak barátaim külföldön, hát nekilendültünk a párommal. Fullos lakás egyből, kocsi, minden mint otthon. Itt csak egy gastarbeiter vagyok, közel sincs olyan jó munkám mint otthon, de legalább a termelés közben nyugodtan járhat az agyam bármin. Társasági életben kezdődnek a problémáim, de nagyon. Mióta a tragédia megtörtént, mindenkiben szinte csak a rosszat látom. Eddig tudtam tolerálni, közös megegyezést kialakítani egy adott témában, ha nem is értettem egyet valakivel, mostmár azt sem tudom. Szemtől szemben megmondom, hogy óriási ökörséget beszélsz, meg hasonlók, megmondom amit gondolok kímélet nélkül, legyen az barát, fiatal, idős, vagy akárki. Egyszerűen nincs türelmem a fejetlenséghez, nem tudom tolerálni az olyan dumákat, egyes barátaim már totál elfordultak tőlem, de valamiért úgyérzem totál nem érdekel. Fáj rá a májam, mert tudom, hogy okosabb vagyok tőlük, tudom hogy mire vagyok képes és tudom, hogy borzasztó buták. De ezt a szemükbe is megmondtam. Ez van. Már nincs is kedvem emberek között lenni mert tudom, hogy úgyis lesz ott egy idi*ta aki próbálja tenni az okosat, amott meg egy sík h*lye és annyira felhúz, hogy egyszerűen szétverném a fejét. Ennyire még tudok uralkodni magamon, de attól tartok ez sem tart sokáig. Sokan nem vesznek komolyan, sokan úgy vannak vele, hogy a kis taknyos 20 éves. Erre allergiás vagyok, ilyenkor tudok robbanni de nagyon, legyen az bárki de kíméletlenül elküldöm a halálba. Borzasztóan türelmetlen vagyok és félek, hogy ez csak tovább fajul. Kezdem útálni az embereket, félek az újabb csalódásoktól és az újabb megalázásoktól, de annyira, hogy már lassan képes vagyok bármire.

Ami a családot illeti, egy éjszaka sem volt, hogy ne gondoltam volna arra amit tettek, hogy ne gondoltam volna öregapámra, hogy mennyire fáj, hogy nincs és hogy ne gondoltam volna bármilyen bosszúra a "szüleim" ellen. Egyre többet gondolkozok azon, hogy a puszta kezemmel töröm ki a nyakukat. Ennyire durva a helyzet. A legdurvább az, hogy tudom, ez mind rossz dolog és hogy nem szabad, tudom, hogy a gondolatnak teremtő ereje van, és a többi meg minden. Tisztában vagyok azzal, hogy miket teszek, miket mondok, miken jár az eszem de egyszerűen annyira szét vagyok csúszva, hogy fogalmam sincs mi lesz később. Lehet most még semmi, lehet egy darabig semmi, de mi lesz ha aztán olyat teszek amit nem lenne szabad?

Félek mindenkitől, hogy átver, hogy kibeszél, hogy csalódok benne. Távoltartom magam a lehető legtöbb embertől, mert tudom hogy 10-ből 9 buta mint a fenék és az is marad. Az is zavar de nagyon, hogy ezutóbbi ellen tenni sem lehet. Totál kétségbe vagyok esve, tartok saját magamtól.

Segítségre szorulok és ezt fel is fogom, talán ez a hely az utolsó lehetőségem, de remélem nem. Remélem, hogy valaki tud egy épkézláb választ, segítséget nyújtani, hogy mit tegyek, kihez-mihez forduljak, mert rohadtul tanácstalan vagyok és félek. A pszichiáterrel is úgy vagyok, hogy voltam 2-nél, mind a kettő ugyanolyan haszontalan volt és már attól félek, hogy más megoldás nincs is. ELENGEDNI NEM TUDOM, FELEJTENI NEM TUDOK, akkor mit csináljak???