Mi a véleményetek azokról az osztálytalálkozókról, amelyeken mindenki prezentáció szerűen előadja az addigi életét?

Minden évben találkozunk.

Csak az 5 éveseken van ilyen. Én örülök neki, mert jó tudni nagy vonalakban, hogy ki mit csinál, és persze nem beszélek egy este 35 emberrel - és az alap dolgokat sem kell egy este 20-szor elmondani.

Én nem érzem, hogy ez verseny lenne (nálunk biztos nem az, mondjuk jó osztály voltunk). Meg már túl vagyunk a "ki hol diplomázott" dolgokon, most már mindenki a gyerekeiről (meg a munkáról) beszél:) Nekem nincs gyerekem, de ettől nem érzem kevesebbnek magam.

Egyedül az ofőt nem bírom elviselni, csak azért nem szeretem ezt a részét az estének, mert el kell viselni az idióta megjegyzéseit:S

De múltkor pl. azzal "dobtuk fel", hogy mindenki elmondott a monológja után a gimiből egy emléket, amit az osztály nagy része nem ismert. Nagyon vicces volt, és oldotta a hangulatot:)

Nálunk általánosban jó volt az osztályközösség, gimnáziumról ez nem mondható el. Az ált sulis osztáytársaimról nagyjából tudom, hogy kivel mi van, merre él. Legutóbb volt egy osztálytalálkozónk, meghallgattuk egymást, mert kíváncsiak voltunk, hogy ki mit dolgozik, hogyan él. Ezt 3-4 mondatban le lehet rendezni. Most aki nem akar magáról úgy beszélni, vagy szégyelli, akkor mondhat annyit, hogy hozott pár rossz döntést az életében, ami miatt most nem a legjobb, de pozitívan néz a jövőbe.

Aztán utána úgyis mindenki beszélget mindenkivel.

Nálunk kicsit ilyen kerekasztal jellegű volt, mert csak 10-en jöttünk össze, beszélgettünk hétköznapi témákról, kinek mi a véleménye, aztán sztorizgattunk a múltról, aki külföldön él őket kérdezgettük, gyerek téma...stb

A középiskolás osztályomban nagy volt a klikkesedés, a kisebb baráti csoportok ma is összejárnak, ahogy én is az enyémimmel, de osztálytalálkozón senki se töri magát, pedig már 10 éves, hogy elballagtunk.

Azért jobb mindenki elé kiállni, mert így mindenkiről, aki ott van, megtudod, mi történt, míg ha mindenki egyesével megy oda mindenki máshoz, akkor feléig sem jutsz a társaidnak.

Abban viszont van igazság, hogy sokaknak ez a dicsekvés terepe. Pl. egyes lányok nálunk is elmondták, hogy egyik gyerekük ebben nyert országos versenyt, másik gyerekük abban... Nekem még kicsik, de ha soha semmiben nem nyernek versenyt, csak normálisan tanulnak, kedves, jólelkű emberek lesznek, és megtalálják helyüket az életben, én azzal teljesen elégedett lennék. Valahogy nem vágynék arra, hogy dicsekedjek mások előtt velük, pedig végtelenül szeretem őket.

Viszont az is tény, hogy volt, aki őszintén elmondta a negatívumokat: hogy 3 gyerekkel elvált, hogy válás óta a gyerekekkel is problémája van stb. stb.

Szóval, nem fekete-fehér ez sem.

Hálisten nincs ilyen, mindig utáltam az ilyeneket. No meg már felnőtt vagyok, nem kell retardált mód kiállnom az osztály elé.

Plusz nem is akarok mindenkivel mindent megosztani. A csacsogós extrovertáltakat meghallgatom, ha nagyon rájuk jön, de egyforma mindenki élete.

Úgy gondolom, hogy nem kell ezt annyira szívre venni. Felnőtt embernek képesnek kellene lennie bemutatni magát pár mondatban, dicsekvés és siránkozás nélkül.

Nálunk mondjuk sosem volt osztálytalálkozó. Aki akart összefutott a másikkal. Voltak megmaradó társaságok. Én sosem vettem részt ezeken ahogy sokan mások sem. Egyszerűen azért, mert a többséggel nem voltunk jóban, egyáltalán nem érdekel mi történt velük, hiszen idegenek számomra.