Sok évig tartó megalázás pillanat alatt átértékelése, miért? (bővebben lent)

Nekem is fura, mondjuk velem általánosban az osztálytársak némelyike volt nagyon durva. 30 év után osztalytalalkozot szerveztek, és akkor döntöttem el, hogy nem megyek, amikor szembesítettem őket ezekkel a dolgokkal, és bagatellizálni kezdték.

Mert nem emlékszik, hogy akkor annyira rossz volt, mert esetleg régen volt. Vagy tényleg azt hiszi, hogy megváltozott, vagy legalábbis bízik benne. Amúgy tényleg létezik olyan, hogy valaki nagyon megváltozik. Csak nemtom, mennyi ez az idő. De pl aki 20 éve már egy vén szipirtyó volt (óvodai dajka néni), és mindig ilyen gonoszság és düh volt a szemében (de folyamatosan, mégha senki nem is csinált semmit, ami neki esetleg nem tetszett; alap volt ez a dühös és megvető nézése az egész világgal szemben, az egész Világra haragudott), és gondoltam, hogy "na most jól beolvasok neki, amiért ő engem úgy leugatott anno, hogy brutál mód megsínylettem lelkileg. Ez 19 év után volt), na és akkor nagyon rettegve mentem oda közel, tényleg nagyon rettegtem, tényleg ilyen halálfélelem-szerű volt, vagy az, vagy ahhoz közeli; és akkor odamentem, és tökre meglepődtem, hogy már szeretet volt a szemében. De őszinte és tiszta. Szóval tényleg nagyon meg tudnak változni az emberek. Viszont nem tudtam neki beolvasni, mert rettegett attól , hogy szembesülnie kell valami hibájával , és akkor gyorsan ott hagyott, hogy nagyon igyekszik most valahová. Amikor el kezdtem volna mondani. Amúgy nem is csináltam semmit. Annyi volt, hogy ebéd után az óvodában mindig volt egy felelős minden asztaltól, aki az adott asztalt letörölte vizes ronggyal, és akkor annál az asztalnál amelyiknél én ültem pár társammal, ott akkor épp én töröltem le az asztalt, jól ki is csavartam a rongyot, ahogy kellett; és akkor elindultam az asztal felé; a vizes tál, amiből a rongyokat kivettük, kb másfél méterre volt amúgy attól az asztaltól, ahol én ettem; és akkor egyszercsak azt vettem észre, hogy ő a hátam mögül üvölt torkaszakadtából , hogy "MIT CSINÁÁLSZ??!!!" és akkor gondoltam, hogy biztos nem rám haragszik, mert én nem csináltam rosszat, de kíváncsiságból azért hátranéztem, hogy kire néz, hogy kire haragszik, hogy merrefelé történt valami. És akkor erre hátranéztem, és megláttam, hogy meredt rám ilyen szúrós tekintettel, ilyen vad, dühös, ilyen fúúú... És megláttam, hogy 3 vízcseppet hagytam a padlón magam után, pedig én azt hittem, meg voltam győződve róla, hogy én azt a rongyot teljesen jól kicsavartam. Amúgy egyik egy egycentiméter átmérőjű csepp volt, a másik kettő meg nagyon kicsi. De most komolyan , abba belefullad? Meg egyébként is, ilyen gyilkolós tekintettel minek mered rám, én meg voltam győződve, hogy azt teljességgel kicsavartam. És az a gonosz, vádló, dühös, megvető tekintet nagyon beégett. Több, mint 15 évig tartott, amíg ezt az élményt, ezt a nagyon negatív, súlyos élményt feldolgoztam. Addig meg cipeltem magamban. 22 éves koromig. És akkor sikerült túltennem magam rajta. De azért amikor ezt el akartam neki, akkor még azután pár év elteltével még azért rettegtem, te tényleg nagyon. Meg amúgy közben is találkoztunk párszor, úgy összefuttottunk, mikor jött szembe, mert egy utcában lakunk, és akkor néha láttam; és akkor egyszercsak jött így szembe, mikor valami másodikos voltam talán (akkor amúgy még nem járkáltam egyedül, iskolába hoztak-vittek kocsival) , és akkor virít rám ezerrel, és akkor én meg nem értettem, hogy most mi van, most ez nem utál engem? Nem bírtam értelmezni, vagy hogy most erre hogy kéne reagálni, úgyhogy jobb ötlet hívján én is visszamosolyogtam,d e nagyon nem vágtam, hogy minek vigyorog. Mikor mindenkivel szemben utálat volt a szemében, engem meg úgy leugatott, hogy én megjegyeztem, hogy engem különösen utált. Még abba is belekötött, de ilyen dühösen, és hogy kábé az jött le, hogy én milyen szemét vagyok vele, hogy csámpásan rakom a lábam. Mintha ezzel az anyját szídtam volna, vagy valami. És nagyon rosszul esett ez is. Senkinek semmi hátránya nem származott belőle, tudtam tartani a lépéstempót, de tényleg úgy, olyan fennhangon és haragosan szólt rám akkor is,hogy ne rakjam csámpásan a lábam, mintha beszóltam volna neki valami nagyon sértőt,vagy megrúgtam volna, közben meg nem is; csak úgy volt kényelmes; de én ott akkor is meglepődtem, mert nem gondoltam, hogy ő ezt rossz néven veszi, vagy én ezzel ártanék valakinek, hogy csámpás vagyok; sőt, mi több, észre se vettem. Nem még, hogy rosszat akartam volna neki. Meg egyszer volt még egy olyan, a csoporttal mentünk el valahova; és akkor ott lőttek ágyúból, vagy legalábbis azt a hangot csinálták, imitálták; és én meg hirtelen összerezzentem, és erre rámvigyorgott, hogy "Megijedtél?". De abba mondjuk próbált egy pici szeretetet csempészni, de ne röhögjön már ki. Szóval nekem teljesen egyértelmű volt , hogy engem ő utál, meg direkt szereti keresni másokban a hibákat; de hogy engem meg aztán különösen, kifejezetten utál. És amikor 25 évesen meg el kezdtem volna neki felróni, elmondani, akkor meg közbevágott, hogy nem bánt ő senkit, ő szeret mindenkit, régieket is , mostaniakat is. Egyébként pár éve már nyugdíjas, aminek meg nagyon örülök:):) Meg volt egy óvónőm is akkor anno nagyon csúnyán leugatott egyszer. Azt most nincs kedvem már leírni, lehet, hogyha lesz kedvem,még leírom , de már sokat írtam . Ez is leterhelő. Nem mindössze a gépelés volt sok, hanem még maga a téma is nehéz.

Ezt nem mondod komolyan, hogy betolsz egy ilyen ömlesztett szart... Te el tudod olvasni a saját írásodat?

Az en tanaraim is aljasok voltak. Az osztalytarsaimmal se voltam kulonosebben joban. En se mennek el osztalytalalkozora. Kidobott ido.

hÚ, ötös, te aztán kiadtad magadból:D csak bele-bele olvastam a miniregényedbe, de az azért tényleg sokkoló lehetett, hogy ovisként üvöltöttek rád. Nem lehet, hogy túlreagáltad? Vad tekintet:D