Milyen kapcsolatban vagytok a jelnlegi vagy a volt osztálytársaitokkal? Titeket mikkel szekáltak, meddig mentek el? Volt osztálytársak esetében a múlt mekkora nyomot hagyott bennetek?

Nekem az álltalános, illetve a középsulis osztálytársaim is szekáltak. Édesanyám egymagába nevelt fel kettőnket. Amit tudodtt megadott nekünk de szegények voltunk, ez miatt kinéztek engem, mindig én voltam a középpontban kit lehetett bas..gatni...

Nem rég volt a középsülis nem tudom hanyadik találkozó, hívtak engem is, de nem mentem el. Nincs nekik mondani valóm, illetve a volt ofö is ugyan olyan volt mint az osztály. Azok voltak a kedvencei akik pénzesebb családban éltek. Ezért megírtam az egyik lánynak aki hívott, hogy sajnálom van egyéb programom is mint hogy őket lessem és hallgassa a sok hazugságaikat.

Mindig mindenütt szivattak, kiközösítettek, volt hogy rongálták a tulajdonaimat vagy épp loptak tőlem. Hogy miért? Más stílusom, gondolkodásom miatt. Ha tanultam s látszott az eredménye azért, ha jóban voltam a tanárokkal azért, ha nem csináltam azokat a hülyeségeket, amik "menők" akkor azért, ha nem csapkodtam a lányok fenekét minden szüneten, akkor b*zi lettem, amikor megszabadultam tőlük azt hittem a következő osztályom jobb lesz, hát nem lett. Újabb 4 év szenvedés jött. Hála hogy mostmár megszabadultam tőlük, fél kezemen megszámolom, hogy hánnyal tartom a kapcsolatot, a legtöbbjük nem is köszön, de nem érdekel, felőlem bármi lehet velük.

Hogy milyen nyomott hagyott bennem? Gyűlöltem az iskolát, oda sem értem, de már haza akartam menni, gyűlöltem szinte mindenkit, s ez így általánosan rá ragadt az emberekre. Nem szeretek ismerkedni, nem szeretek sehova se járni, nem bízom senkiben, főleg a "fajtájukat" ki nem állhatom. Az iskolában annyira amennyire lehetett elszigeteltem magam tőlük, nem mentem kirándulásokra se, nem mentem velük sose a városba suli után s a mai napig nem megyek a találkozókra. Szüleim mondták, hogy ha majd idősebb leszek visszasírom a gyerekkorom, hát biztos hogy soha nem akarom mégegyszer mindezt átélni, max ha az életem múlna rajta, akkor talán.

Általános iskolában kegyetlenül szívattak az osztálytársaim, az egy dolog, hogy úgy kiközösítettek, hogy konkrétan levegőnek néztek (ha kérdeztem valamit átnéztek rajtam), senki nem szólt hozzám, helyette úgy szidtak/csúfolódtak rajtam hangosan, mintha ott se lettem volna (egyes szám harmadik személyben, nem direkt nekem címezve, ami még jobban is fájt). Emellett lopkodták a cuccaim, hazugságokat terjesztettek, dobáltak dolgokkal, tesin fellöktek, "véletlenül" megütöttek.. Nem volt leányálom, főleg, hogy otthon is ugyanezeket kaptam, a családom még durvábban bántalmazott, mint ők, de az már egy másik történet.

Középiskolában már csak simán kiközösítettek, kibeszéltek, beszólogattak, csak addigra már megtanultam leszarni ezeket a dolgokat. 2 hasonlóan számkivetett lánnyal összebarátkoztam, utána már hárman közösítettünk ki mindenki mást :D Ők azóta is a legközelebbi barátaim. Rettenetesen labilis voltam az életem első felében, szuicid gondolatokkal, hatalmas öngyűlölettel, önképzavarral, egy igazi gyenge, életképtelen nyomorult voltam akkoriban. Aztán 20 éves koromban elkezdtem terápiára járni és pár év alatt sikerült mindent feldolgoznom és mindenen túllépnem, végül nem hagyott bennem maradandó nyomot. Annyit tett, hogy rettenetesen megedzett, erősebb lettem, mint valaha hittem volna és most már nem tud olyan dolog történni velem, ami a padlóra küldene.

A két gimis barátnőmet leszámítva egyébként nem tartom senkivel a kapcsolatot, beleértve a családomat.

Nem tartom senkivel a kapcsolatot.

Az általános iskolás osztálytársaim valósággal kínoztak. Egyedül voltam lány az osztályban, mivel egy kis faluról van szó. Előfordult, hogy letépték rólam a ruhát, nem engedtek ki egész nap a mosdóba, megvertek, rugdostak, hazudoztak rólam a tanároknak, így azok megbüntettek, hiába voltam ártatlan. Haza kerülőutakon kellett mennem, mert az úton vártak rám. Néha lelöktek a köves útra, ami úgy felsértette a térdeimet, hogy a mai napig viselem a nyomait. Senkinek se mertem elmondani, viszont nagyon visszahúzódó lettem, alig beszéltem és nagyon meg is híztam.

A középiskolába már egy városban jártam. Voltak akkoriban állataink, zöldségeket termesztettünk. Az osztálytársaim "falusi libának" hívtak és legalább 3 éven keresztül nem is beszéltek velem. Nem tudom hányszor gondoltam akkoriban az öngyilkosságra. Később "barátságokat" kötöttek velem, de később rájöttem, hogy csak érdekből, mivel jó tanuló voltam, mindig meg volt a házim és én hiú oda is adtam nekik. Érettségi után véletlenül összefutottam egy állítólagos jó "baráttal" , aki mikor észrevette, hogy köszönök neki, hirtelen elfordította a fejét és tovább ment. Ennyit értem én.

Egyetemen már nem kötöttem semmilyen barátságokat, megmaradt mindenki kollégának, csak olyan emberek voltak, akikkel egy-egy munkánál együtt dolgoztam. Igazi rideg, érzéketlen, megközelíthetetlen ember lettem.

Olyan nyomot hagyott bennem ez a sok év, hogy képtelen vagyok szociális kapcsolatokat kötni és megbízni az emberekben. Tudom, hogy lehettem volna erős, magabiztos akkor és elég bátor, hogy megvédjem magam, de nem voltam.