Mi lehet annak az oka ha valaki saját magát kiközösíti egy osztalybol?

Ez mennyire egyértelmű, hogy kiközösíti magát? Nekem voltak tapasztalataim olyanról, hogy valakire rászálltak, mindenféle gonosz dolgot terjesztettek róla (milyen szemét módon viszonyul az emberekhez, stb), mindenféléket kitaláltak róla, hogy lejárassák és úgy állítsák be, hogy önmagát közösíti ki, holott a bajkeverők voltak a hibások.

Olyan is lehet, hogy valaki szeretne egy közösséghez tartozni, csak erre "nincsenek mintái", nem tudja, hogyan kellene viszonyulnia.

Ha tényleg kiközösíti magát valaki, lehetséges, hogy magánakvaló, vagy pl. bántja valami, el van foglalva sajátmagával....

Igen pl. bántja valami és el van foglalva a saját dolgaival, mert "talán"senkivel sem tudja megosztani, vagy senki sem akarja megérteni.Igy elzárkózik mindenkitõl.

De az is valós,amelyeket az elsõsoraidban irtál, azt nem tudom,hogy a rosszakaróknak mi hasznuk származik abból,ha valakit lejáratnak és alapok nélkül.

Olyan nincs, hogy valaki saját magát közösíti ki. Ti közösítitek ki, és utána őt hibáztatjátok érte.

Undorító társaság lehettek!

Én idén direkt nem szólok senkihez, nem nézek rá senkire. Csak túlélni akarok.

Az utóbbi 3 évben sok emberrel barátkoztam az osztályban, de valami apró dolog miatt megharagudtak rám, aztán az egész fel lett fújva. Apró dolog, pl. magamat szidtam, nem tudtam elmenni egy találkára. Mondjuk eleve úgy mentem oda, hogy utálom magam, és megkímélek másokat a társaságomtól, de akik nyitni akartak felém, azok felé én is nyitottam. Pár összeveszés után minden új embernek, aki nyitott felém, azt mondtam, hogy úgyis meg fog utálni, és hiába tagadták, ellenkeztek, végül úgy lett. Tavaly év végén pedig 2 csaj ellenem fordított mindenkit, és volt aki egyik napról a másikra levegőnek nézett. Ott megfogadtam, hogy soha többé nem nyitok egy ember felé sem, hisz a vége úgyis mindig ugyanaz: én jobban megutálom magam, ők pedig mennek máshoz, és fordítják ellenem akit csak lehet...

De, van ilyen, de kivételes esetekben.

Én is ilyen voltam sajnos, az, hogy bántottak, ennek a következménye volt: féltek tőlem.

Egy mentális betegség első tüneteként a depresszió jött ki rajtam, már egész gyerekfejjel. Sajnos annyira vele együtt nőttem fel, hogy még a saját szüleim is úgy hitték, ilyen a személyiségem... sőt, még én is azt hittem, hogy az a normális, hogy olyan nyomorultul érzem magam :D

Nem beszéltem senkivel, nem közeledtem senkihez, nem érdekelt semmi, csak ültem a sarokban a kis mp3-assal és egész nap zenét hallgattam, órán nem figyeltem, a tanárok meg feladták. A többieknek hetekbe telt, mire szekálni kezdtek, szóval abszolút fordítva történt, mint általában.

Ilyen is van. Szerencsére felnőtt fejjel pszichiáterhez kerültem, aki rögtön rájött, hogy mi a bajom.

Valós dolog, sokszor van ilyen, én is így viselkedek.

Régen nagyon sok barátom volt, nagyon jó tanuló voltam, és az egész osztállyal jóban voltam. Aztán a szüleim válását követően ez vett egy nagy fordulatot. Kiközösítettek, bántottak, csúfoltak, megvertek. Az életkörülményeim nem engedték, hogy normálisan tudjak tisztálkodni, és enni. Naponta 7 km-et sétáltam oda-vissza az iskoláig, mert nem volt pénz buszjegyre. A tanáraim magasról sz@rtak rám, a szüleim szintúgy. Anyám már akkor is gyógyszerfüggő, és pánikbeteg volt. Ezek után még pár évig minden éjszaka rémálmaim voltak. Aztán többször váltottam iskolát, sokat költöztem, de mindenhol bántottak. Iskolától függően volt ahol csak szóban, de volt ahol vertek is. A tanárokat szintén nem érdekeltem sehol sem, sőt, szinte senkit sem érdekeltem. Anyám el volt foglalva a munkával, a bátyám szintúgy. Voltak néha lakótársaink, bár egyik sem volt normális. Volt egy paranoid skizofrén férfi, és egy bipoláris személyiségzavaros nő, mindketten gyógyszerfüggők. Így nem volt túl sok társaságom, a háziállatokon kívül. Ezek miatt megrögzötten félek az osztálytársaimtól, és a testnevelés óráktól. Viccesen hangzik amúgy, de sokáig a testalkatom miatt csúfoltak, és nagyon sokáig tesi órán is. Így meg elment a kedvem az egésztől, néha pánikrohamom is volt miatta.

Nem tudok rendesen beszélgetni az osztálytársaimmal, pedig amúgy szeretnék. Most vagyok kilencedikes, egészségügyi suliban mentem. 35-en vagyunk egy osztályban, és a legtöbb osztálytársam szimpatikus is. De valahogy még sem tudok velük rendesen beszélgetni, vagy társalogni. Meg igazán nem is tudom hogy kéne. Normális emberi kapcsolatom utoljára négy éve volt, így tapasztalatom sincs a dologban, legalábbis olyan, amire emlékszem is.

Most mondjuk "rendbe" jött az életem, fogjuk rá. Már egy éve költöztem nagyszüleimhez, így sokkal jobb élni, mint két gyógyszerfüggő elmebeteggel. Próbálom visszaterelni az életem egy normális szintre, úgy minden szinten. Egy ideje fogyózom, már mínusz 2 kg, meg elkezdtem rendbeszedni a fogaimat is. Bár, a lelki sebeket sosem tudom eltörölni, de hát ez lényegtelen. Én a rossz tapasztalatok miatt nem vagyok képes beszélni velük, meg az alap szocializáció nálam kimaradt. Pedig amúgy barátságos vagyok, sok dolog érdekel, és barátokat is szeretnék :/ Csak rettenetesen nehéz ez.

15/L