Nem tudom tanárok vannak-e itt, vagy csak diákok, de tanárokhoz lenne kérdésem. Bennetek nem vetődött fel a pályaelhagyás gondolata a portfólió, minősítés és egyéb dolgok miatt?

Nem vagyok tanár, ezért nem is tudok konkrétumokról beszélni a kérdést illetően.

Viszont, ha a már a pálya legelején felmerül a pályaelhagyás gondolata, akkor mindenképp azt javaslom, hogy próbálj meg minél hamarabb váltani. Mert kezdetben elvileg még mindent a "rózsaszín ködnek" kellene belengenie, és majd később bukkannak elő a problémák, melyek vagy kezelhetők, vagy nem. Viszont ha már az elején a "ködös" fázisban is rosszul érezed magad a munkahelyen, akkor az később kifejezetten pokol lesz. Ráadásul az idő előrehaladtával a váltás is egyre nehezebb lesz, így 40 évesen már csak egy kiégett roncs lesz belőled, ha ez esetben a "biztonsági játékra" hajtasz rá.

A családomban is van tanár (nem a te korosztályod), ő már számolja a napokat a nyugdíjig, de az is lehet, hogy nem bírja ki azt a pár évet és azelőtt otthagyja a fenébe az egészet: egyre hülyébbek/tiszteletlenebbek/cigányok a gyerekek (ha nem kifejezetten elitiskoláról van szó), az anyagot folyamatosan reformálják, de inkább visszalépés van a színvonalban évről évre, közben mindenféle hülyeséggel és pluszfeladattal traktálják a tanárokat (ld. az általad említettek) vagy pl. az e-napló bevezetése és természetesen a fizu is xar.

Egy kollégám húga pedig pár éve végzett tanárként, de már ő is recepciós vagy helpdeskes állások után kutat, mert elment a kedve az egésztől. Kikerült a nagyvárosi elitgimiből (ahol csak helyettesített) egy kisvárosi középiskolába, ahol elmondása szerint olyan, mintha gorilláknak kellene irodalmat tanítani...

Már az "életpálya-modell" bevezetése előtt elhagytam a pályát. 5 év tanítás után nem láttam a jövőt az egészben, a hivatástudattal pedig nem tudsz a boltban fizetni. Annyit mindenesetre mondhatok, hogy 28 évesen egy érettségivel nagyon nehéz jobban fizető állást találni. Mert a ped. diplomát nem tudod már használni semmi másra. 20-30 pályán eltöltött év után pedig minimális esélyt látok a sikeres váltásra. Azok az idők már elmúltak, amikor kiugrott nyelvtanárokat tárt karokkal vártak a multik, vagy irodaszer üzletet nyitottak friss vállalkozásban.

Ami pedig az új minőség-biztosítási rendszert illeti: az egész nem szól másról, mint az oktatás átpolitizálásáról, és a forrásmegvonásról.

Nekem a tanári pályafutásom mindössze 3 évig tartott, és nem csak emiatt az új idiótaságok miatt döntöttem a váltás mellett.

Már alsós koromban tudtam, hogy tanár akarok lenni. Ez az elhatározásom tanulmányaim során végig megmaradt. Tisztában voltam, hogy nem fogom degeszre keresni magam, meg azzal is tisztában voltam, hogy finoman szólva sem stresszmentes munka, és hogy kevés szabadidővel jár.

Aztán belefutottam a pedagógusi pálya olyan nehézségeibe, amikre egyáltalán nem számítottam.

Mindenki azzal riogatott, hogy milyen kevés a fizetésem. Mint már mondtam, ez nem okozott gondot, tisztában voltam a kereseti lehetőségekkel.

Azt is tudtam, hogy a pedagógusi pálya kihalási alapon működik. Csak akkor találhat az ember rendes, határozatlan idejű állást, ha valaki nyugdíjba megy.

Azzal is riogattak, hogy milyen nehéz tanítani, mennyi vesződséggel jár megértetni a gyengébb képességűekkel az anyagot. Én ettől se féltem, és nem is volt ezzel problémám.

A fegyelmezés már keményebb dió volt, főleg, hogy olyan iskolában kezdtem, ahol rengeteg SNI-s, magatartászavaros, zaklatott életű, frusztrációkkal teli tanuló volt. De ezzel is megbirkóztam, bár kisebb problémák voltak eleinte, de belejöttem. (Egyébként ezen a ponton kezdtem rájönni, hogy mennyire nem ért szinte semmit a tanárképző, a módszerekre, technikákra, trükkökre úgyis magamnak kellett rájönni.)

De ami igazán zavart, az az elképesztően nagy negatív visszhang. Ha a tanár mindent jól csinál, akkor is lesznek, akik szemében ő lesz az első számú gonosztevő. És nem csak a diákok között van ilyen. Sok szülő is rémesen elfogult, ha a gyerekéről van szó, és sokan rémesen primitív szintet képesek megütni, ami a tanárral való kommunikációt illeti. Én első évemben két életveszélyes fenyegetést kaptam, egyiket szülőtől, amire a munkaközösség-vezető még engem hordott le, mondván, miért nem tettem a kedvébe, elvégre ez a szülő egy nagyon jómódú apuka. Ennél fogva nekem nem szabadott volna rászólnom a lányára, amiért órán origamizott meg körmöt festett. Gyakorlatilag akinek a szülei pénzesek voltak, azokkal kivételezni KELLETT. Ez meg maximális mértékben ellentétes a pedagógiai elveimmel. Emiatt aztán az iskola vezetősége is mindent megtett, hogy kicsináljon. Konkrétan nem riadtak vissza a rágalmazástól sem, csak hogy nekem a rossz híremet keltsék. Csak akkor álltak le, amikor a feljelentést kilátásba helyeztem. Aztán év végén eljöttem onnan, nem hiányzott az a közeg.

Következő munkahelyem emberileg normális volt, a munkatársak rendesek voltak, de itt is találkoztam a pedagógusi pálya pár negatív, és kevéssé hangoztatott aspektusával.

Sokan irigylik a tanárokat, hogy milyen keveset kell dolgozniuk. Hogy míg mások heti 40 órát melóznak, addig egy tanár csak 22-t. Míg másnak 20 nap szabadsága van egy évben, addig egy tanárnak 3 hónap. Ezt nagyon sokan hangoztatják, akiknek fogalmuk sincs egy tanár valódi mindennapjairól. Persze, nyilván egy rutinosabb, évtizedek óta a pályán levő tanárnak több szabadideje marad, de egy pályakezdőnek minden egyes órára kell készülnie, ami lelkiismeretes felkészülés esetén több ideig tart, mint maga a tanóra. Rengeteg a papírmunka, a dolgozatok javítása sem kevés idő, így aki tényleg lelkiismeretesen felkészül az óráira, és mindent rendesen elvégez (és mondjuk nem csak ránézésre osztályoz), annak hétköznap alig van szabadideje. De sokszor hétvégéje sincs, iskolai ünnepélyek, rendezvények, versenyek, stb. Igaz, hogy nyáron több a szabadideje egy pedagógusnak, na de az sem 3 hónap, mint ahogy sokan gondolják, hanem másfél. Egy tanár június végéig még dolgozik, és augusztus 15-én már kezdődnek az új tanév előkészületei.

Összességében vége egy tanárnak jóval kevesebb a szabadideje, mint egy normál, napi 8 óra munkaidejű dolgozónak.

Emellett már a pofátlanság határait többszörösen átlépi az, ahogy némelyik szülő bele próbál szólni a tanár munkájába, módszereibe. Meg akarják szabni, hogy hogy tanítson, hogy milyen dolgozatokat írasson, hogy tartsa az órát, hogy osztályozzon. Emellett rendszeresen tűrni kell a vérig sértett szülő szidalmait, amiért az ő kis szeme fénye bár igaz, hogy a feladatok felét elrontotta, de miért nem kapott legalább négyest, meg hasonlók. Persze, olyankor még kulturáltan sem lehet igazán ellent mondani a tisztelt szülőnek, mert akkor a tanár lesz a rossz, hogy nem tiszteli a szülő véleményét, és a kedves anyuka/apuka meg hajlamos a fenntartóhoz menni a "panaszával". Na, nekem ebből lett igazán elegem. Persze, ez nyilván iskolafüggő is, utána dolgoztam még fél évet óraadóként egy másik iskolában, ott ilyen problémák még csak fel sem merültek, de igazából akkorra már elhatároztam, hogy váltok. Nekem nem hiányzik ez az életstílus. Így aztán a portfóliózásból is kimaradtam. :-)

Azóta informatikusként dolgozok. Egyáltalán nem hiányzik a tanári pálya. Tanítani szerettem nagyon, de összességében nekem nem érné meg. Most ledolgozom a napi 8 órámat, és annyi. A délutánjaim szabadok, a hétvégéim szintén, és én dönthetem el, hogy mikor akarok szabadságra menni. Jóval stresszmentesebb ez a munka.

Már régóta vagyok a pályán, de miután informatika az egyik szakom, illetve (ami jobban eladható tudás) rendszergazda is vagyok, ha nem sikerül a minősítésem, akkor nem fogom még egyszer megpróbálni.

Mondjuk ha sikerül, akkor se biztos, hogy maradok, mert egyik kolléga említette a levelezőlistánkon, hogy a rendszergazda besorolása maradt Pedagógus I, csak tanárként (fél fizetésével) lépett pedagógus II-be.

Simon B. Gratulálok a hozzászóláshoz, bár nem friss már, viszont aktuális ma is, és marad is, sőt egyre inkább az lesz. Nagyszerűen fogalmaztad meg a problémát a személyes élményeiden keresztül. Én 54 évesen készülök elmenni. Két évig sirattam, gyászoltam tanárságomat, amit szenvedéllyel végeztem. Csalódott, kiégett tanárként nem tudok maradni. Nem tudok megélhetési szinten létezni egy olyan hivatásban, ahol mindennek a gyereknevelésről, tanításról kellene szólni, és nem az álszent ki tudja kinek és minek megfelelésről, programkidolgozók, tankönyvkészítők, ötletgazdák, projektkészítők és még ki tudja kik ravasz módon lenyúlt milliós díjazásairól, akiknek hagymázas baromságait szinte évente váltakoztatva a tanárnak kell végrehajtani, aki ebbe szinte belenyomorodik. Én tavasszal lemondtam a minősítésemről. Ezt a megalázó procedúrát nem vagyok hajlandó végigcsinálni. Voltak, szakmai eredményeim, kitüntetéseim, ha azok nem beszélnek, akkor mi? Ebben is az álszentség minősít!

Jól tetted, hogy elmentél. Még mielőtt végképp megmérgezett volna ez a rendszer, ami képtelenné teszi a normális hivatás-jellegű tanári működést. Ez már nem hivatás. Ez már csupán adminisztratív megfelelés. Szegény jövendő nemzedék! Mire nőtök fel? Mi lesz belőletek, ha már csak bocsánat a szóért, a "selejt"-tanárok képesek bent maradni a nekemmindegy-szemléletükkel? Hibáztatható-e egyetlen pályát elhagyni kényszerülő tanár, hogy nem tudott kitartani? És hibáztatható-e a tanári beletörődés, a " selejtség" állapota, a tanítás fokozódó mértékű ellehetetlenedése miatt? Egyre több betegség, halálhír leng a tanárok 50-60-as generációja fölött. Hát csoda? Én nem várom meg. Nekem még van dolgom. Itt nem kell a kreatív tanárszemélyiség, mert az gondolkodik, önállóan szeretne cselekedni, csak a végrehajtó adminisztratív megfelelés kell. Hová tart, mi lesz ebből? Nagyon sötéten látom magam előtt a magyarországi oktatás helyzetét. Sose volt ilyen kiábrándítóan reménytelen. A hermanos megmozdulás nem érte el célját, csak alig valami tűzoltás lett belőle(eltüntették a 32 órás idiótaságot, 2 óra osztf. kedvezmény lett). A legborzasztóbb, hogy nem látják maguk a pedagógusok sem, hogy a béremeléssel saját maguk rabszolgájává lettek. Nagy árat kell ezért fizetnünk. Összevonások, pénzelvonások, működési nehézségek, óraszámnövelés, túlóra minimalizálás, tanári tehernövelés stb. Ja, hogy szeptembertől változott valami? Mi? Port hintettek a szemünkbe. És mi ennek örüljünk? Mint Pistike csirkéje? (Pistike a feje fölött megforgatta lábánál fogva a csirkét. Megkérdezték tőle- Mit csinálsz te, azzal a csikével? - Hát örömöt szerzek neki. - Hogyan te? - Ha leteszem földre, fog neki örülni!)Na, így tettek velünk is.