Mit tennétek? Ha vonzódnátok a tanárotokhoz, de közbe éreznétek rajta hogy ő is sejtheti a dolgot, és nem néztek rá inkább

Nem régen érettségiztem egy egyházi gimnázium diákjaként, megpróbálom röviden leírni a kérdésedhez kapcsolódó történetemet, hátha segít valamennyire.

Mikor felvételt nyertem a 8 osztályos intézménybe, soha nem gondoltam arra, hogy ilyen velem is előfordulhat. Az összeszokott, kialakult baráti klikkekre osztódott osztály nem részesített meleg fogadtatásban, az osztályfőnök viszont annál inkább, akinek a személye a szigorúsága miatt úgymond közutálatnak "örvendett" a társaim körében. A kezdetektől fogva figyelmes volt velem és nagyon kedves, természetesen ezeket egy percig nem tulajdonítottam a vonzódása legcsekélyebb jeléül sem. Vagy 20 évvel idősebb volt nálam egyébként is, habár egyedülálló volt..na de ez mégiscsak nevetséges gondolat. Elég volt elviselnem az osztály jelentős részének a gúnyolódását " velünk" kapcsolatban. Egyébként engem nem tanított egyetlen egy tantárgyból sem. Azonban egyre inkább azt vettem észre magamon, hogy nem merek a világoskék szemeibe nézni, mert hevesen kezdett olyankor verni a szívem és zavarba jöttem előtte. Nem tagadhatom, hogy küllemre a férfi ideálomat testesítette meg és hittantanár lévén gyönyörű gondolatai voltak, amiket néha megosztott velünk osztályfőnöki órák alkalmával, de a természete valami borzasztó volt..nagyon ritkán beszélgetett velünk az említett közös órák idején, feszült volt és folyton ordítozott, arról nem is beszélve, hogy mindig ilyen gyermeteg, retardált játékokat kellett játszanunk a kényszer szó szoros értelmében. Szóval sajnos ebbe a hibába estem, a képéhez fűzött romantikus képzelgéseim csapdájába kerültem és ezt összemostam a valósággal, valamilyen erős érzelem akkor is hozzákötött és ezt tévesen a szerelemnek tulajdonítottam.Félvállról vettem a rendesebb,minimális százalékban jelenlevő társakkal való baráti kapcsolatok kialakítását (annyira ők sem erőlködtek, sőt..de ez nem ide tartozik most...ez kb. 4 hónap elteltével volt esedékes, mikor végre hozzám szóltak és nem csak félrevonulva méregettek..) és szinte csak ő érdekelt,az sem érdekelt akkor, hogy egyedül voltam a gimnáziumban barátok nélkül..nem voltam az a plázás,egyéntelen divat leányka.. Sajnos ez csak a szakadékot ásta ki köztem és az osztálytársak között, egy szülőin például azt mondta, hogy olyannak kellene lennie mindenkinek, mint amilyen én vagyok.Odáig fajult ez az első tanévben, hogy hetesként elfulladt a hangom, amikor rápillantottam..hihetetlenül velőig ható tekintete volt és megkövetelte, hogy a szemébe nézzünk, mikor jelentünk...voltak még egyéb, kellemetlen dolgai is. Karácsonykor pedig vajon kinek a nevét húztam ki?

Osztálykirándulás és egyéb ilyen "kiruccanás" alkalmával viszont kerülte a társaságomat, akkor így éreztem, majd a végén megírnám a jelenlegi meglátásomat. Igazság szerint ezt biztosra veszem, hogy észrevette a helyettes, 2 leánygyermek édesanyjaként tanító pedagógus..több jel is utalt erre. A következő évben pedig megkért arra, hogy tartsak előadást a képzőművészet azon ágazatáról, amit én is űztem. Emlékszem, felment az emeleti lépcsőn lassan, majd megállt az egyik fokánál és visszafordult és lejött, ahol éppen ácsorogtam...akkor ez csak hozzáépült az álomvilágomhoz. Sajnos az elvárásainak megfelelni akarásból nem a saját gondolataimat, hanem olvasott általánosságokat igyekeztem "kinyögni", egy lapáttal rátett a magabiztosság nagyfokú hiánya a szégyenlősségen túl és ami az igazán kiváltó ok volt: teljesen zavarba jöttem tőle és mindent elfelejtettem..katasztrófa, iszonyatosan kínos helyzetbe kerültem, ő pedig ideges lett és a végén bevágta az ajtót is. Más elvárásai szerint szerettem volna igazítani a személyemet, elnyomtam a valódi énemet, legalábbis ott nem hoztam felszínre. Onnantól kezdve nem szólt hozzám, én pedig az ostoba sértődöttségem és a szégyenem következtében még köszönni sem igen voltam hajlandó neki. Félévkor egy rég dédelgetett "álma" válhatott valóra, politikai pályára válthatott és elhagyta az osztályát új jelölt biztos megléte nélkül. Nagyon szerette az osztályát és elérzékenyült az utolsó napján is. Leírhatatlan űrt éreztem és rengeteget sírtam emiatt. Adtam neki egy búcsú ajándékot és elköszöntem tőle még aznap. Teljesen egyedül maradtam..

idegen volt mindenki, a társak leginkább. Néha még visszalátogatott, de nekem nem köszönt és még csak rám se nézett.Érettségi után sem tudtam elfeledni őt, így erőt vettem magamon és egy tisztelettudó,igényes, távolságot fenntartó levelet írtam neki, hogy választ találjak a kellemetlen, érthetetlen modorára. Megérte, mert az álomkép rögvest pórba hullott, felnyílt a szemem, ráébredtem a tévedéseimre és rádöbbentem, hogy nem ismerem őt, egy idegen ember sajátos, tőlem igen távol álló modorral, stílussal, felfogással "megáldva". Csalódtam és ezért csak a buta, naiv, gyermeteg, múltbéli képzelgéseimet hibáztathatom legfőképpen. Magabiztosabb lettem és tisztábban látok. Ez többé nem fordulhat elő velem.

Minden jót kívánok, remélem minél hamarabb kiveted a tanítódat a lelkedből,mert csak bánatot okoz!

22/L

Sajnos biztosíthatlak róla saját tapasztalat révén, hogy a számodra kétes gesztusok csak az emberség és a Waldorf módszer eredményei. 

Pedig tőlem festményt kért, agyondicsért, egyszer felajánlotta az egyik javításra váró festményem miatt, hogy haza visz az autójával, másokkal ennyire nem volt közvetlen, az én gyakori zavarbajövéseim pedig nagyon elárultak engem és kerülni kezdett. Érettségi után 1 évvel írtam neki, hogy miért nem méltatott még egy köszönésre sem, erre azt válaszolta, hogy engem nem tudott annyira kiismerni és nem tudott mindig a 100. bárány után menni mert az ismerősei és a tanítványai lefoglalták(!), és hogy tudja milyen érzés mikor nem kap elég figyelmet a diák..ehhez a kiábrándító hárításához nem tudok mit hozzáfűzni..de az az ábrándkép rögtön szertefoszlott 4 év után, mintha nem is létezett volna.