Van/volt olyan tanár-tanárnő az életetekben akinek sokat köszönhettek? Aki felkarolt titeket nem hagyta hogy rossz irányba menjetek? Példakép lett a szemetekben?

Nekem inkább ellenpéldám van. Egy életre tanultam a tanár hibájából.

Általános iskolában egy padba ültettek egy "rossz tanuló, rossz fiúval", hogy majd jó hatással leszek rá. Én olyan szorgalmas, csendes, elég jó tanuló lány voltam. Dolgoztam is vele sokat, segítettem neki, próbáltam jó irányba terelgetni. Én marha. Kb. két hétig bírta a sok egrecíroztatást, majd egyszer kiborult a sok figyeléstől, koncentrálástól és úgy agyba-főbe vert, hogy kis híján szétverte a fejemet. És olyan elementáris erővel támadt rám, hogy senki, még a tanár sem mert megszólalni, néma csend lett az osztályban, és még egy ejnye-bejnyét sem kapott a fiú, mert még a tanár is félt tőle. Egy életre megjegyeztem, belém égett a jelenet és hasonló kinézetű férfiaktól igyekszem azóta is távol tartani magam. Mai napig hiányérzetem van, hogy semmiféle retorzió nem követte az agyonverésemet.

Most is lakik az utcánkba egy hasonló kinézetű ember, mintha az ikertestvére lenne a megverőmnek, szinte rosszul vagyok, ha látom. Ez nem csak külső vonásokat, vagy testalkatot jelent, hanem beszédstílust, gesztusokat. Megdöbbentő a hasonlóság, és hogy milyen traumát jelentett nekem az a verés. Nem is a fizikai fájdalom, hanem a "nagy semmi", ami utána jött. Mintha azt akarták volna érzékeltetni velem, hogy én vagyok a hibás. Tipikus áldozathibáztatás. Meg örültek, hogy nem velük történt. Milyen tanár az ilyen. Akkor kiábrándultam az összes tanárból. Azonnal elültettek minket, és senki egy szót sem szólt az esetről a továbbiakban. Ez tűnt a tanárnak jó megoldásnak. Vagy ezzel ismerte be, hogy kudarcot vallott.

Általánosban volt egy tanár, (ha valaki ismeri, akkor szólhatna neki, hogy keresem és nagyon szeretném neki megköszönni, amit értem tett) Mogyorósi Katalinnak hívták, és magyart tanított, ő volt az első olyan tanárom, aki elhitette velem, hogy nem vagyok hülye és bármire képes vagyok, ha ő nincs, akkor most nem bontogatnám a szárnyaimat íróként, ráadásul ő szerettette meg velem a könyveket is.

Középsuliban az egyik tanárnő észrevette, hogy rohadt nagy gáz van otthon, nem részletezem hogyan, ő próbált meg segíteni és sokszor leültetett, hogy akkor beszélgessünk. Maximálisan megbízom benne még most is, és ha ő nincs, akkor öngyilkos lettem volna.

Aki ilyen típusú, elhivatott pedagógus lett volna csak rövid ideig tanított mindig bennünket és általában idősebb, tapasztaltabb ember volt.

A fiatal, akkor harmincas tanáraink letudták a dolgot a kötelező óraszámmal és a saját versenyistállóbeli diákok felkarolásával. A többiek oldják meg az életüket ahogy tudják.

Engem így idősebb fejjel, mélyen megrendít, hogy tudták, hogy noha tudták, hogy milyen szar élet vár ránk, bedarál bennünket is a rendszer, sosem mondtak semmit.

Vegzos szakmunkaskent combig be voltam gipszelve, mert Tarnokon elbaszott a vonat. Amikor veget ert a labadozas, visszamentem a suliba, a gyakorlati oktato lerugott a letrarol, ugyhogy meg kellett ujra muteni a labamat, mert elmozdult az implantatum. Azt mondta, hogy elintezi, hogy evet ismeteljek. Aztan vegulis az SZKT-n jo eredmenyt ertem el, ugyhogy szinotos bizonyitvannyal szabadultam, meguszva az evismetlest. Aztan az oktato meg feszedezett, hogy milyen penge tanitvanya van, hogy SZKT-rol szabadult, mert ugye gyenguci volt a suli, 20 evente egyszer volt jo SZKT eredmeny, ki is raktak a nevemet reztablara a Hall of Fame-be, sztem meg most is ott van....

39F incel

Nem példakép, mert tanár nem szívesen lennék ebben az országban (3 rokonomnak, egyikük anya, is ez a hivatása, szóval teljes vállszélességgel tudom állítani, hogy nekem ez nem menne, mert látok/tudok ezt-azt..).

Viszont nagyon, nagyon sokat köszönhetek neki. Meglátott bennem valami pluszt egyetemen, majd név szerint engem ajánlott be a dékánságon egy ösztöndíjra. Amit végül 2x meg is nyertem, és tényleg végtelenül hálás vagyok neki, mert túlzás nélkül megváltozott miatta az életem. Pozitív értelemben, természetesen. Sokat voltam komfortzónán kívül, rengeteget fejlődtem szakmailag, emberileg és személyiségileg is, és sokféle helyen próbálhattam ki magam, remek emlékeket és tapasztalatokat gyűjtöttem, illetve rengeteg szakmabelivel találkozhattam, dolgozhattam együtt. Valamint emiatt sokkal színesebbek, tartalmasabbak és eseménydúsabbak lettek az egyetemi napjaim. Nem mondom azt, hogy mindig 100%-ig kipihent voltam, de határozottan megérte minden, amit akkoriban tettem.

Tudom, hogy kicsit "marketing maszlagnak" tűnik, amit írtam, pedig igaz. Előtte nem is voltam túl nyitott, önbizalmam sem volt túl erős szinten, de mára már ezek is pozitív irányba lendültek. Valamint, már jobban tisztában is vagyok a képességeimmel, értékeimmel.

Úgyhogy tényleg hálásan köszönök neki és mindenkinek mindent.

Literálisan a 11-12-es matektanárnőm "tehet" arról, hogy újra megszerettem a matekot, majd végül úgy mentem tanárira, hogy az egyik szakom a matek. Bár 11. osztályban utáltam, főleg az online oktatás végéig, és ha visszagondolok arra az időszakra, egyet is értek az akkori magammal, de annak az év végére megkedveltem, 12-ben meg már ő volt a kedvencem. Én eredetileg magyar-bármi szakpárt akartam, úgy hogy infó kizárva(abból volt előrehozott érettségim), idegennyelvek kizárva(nem éreztem magam akkor elég felkészültnek egy emelt érettségire), meg minden kizárva, amihez egyel több érettségit kéne tennem. A matek meg se fordult a fejemben. A töri és etika között dilemmáztam. Szóval én magyarból készültem emeltre, az volt a faktom 11-12. osztályban. És hát a téli szünet előtt a magyar faktot tartó tanár(akit am nagyon imádtam) elbeszélgetett velem, hogy hát ő az eleje óta látja, hogy nekem ez nem megy(azóta sem értem, hogy miért az utolsó pillanatban jutott eszébe ezt közölni velem), nem kéne magyarból emeltezni, mert ő tart tőle, hogy úgy megbukom az írásbelin, hogy aztán szóbelizni se mehetek.

Én meg így felvételi előtti decemberben nagy letargikusan letettem mindenről, kit érdekel, nem megyek tovább, stb. Aztán valahogy januárra felébredt a kis önérzetem, hogy jó, talán megpróbálom az emeltet, de nem megyek tanárira, hát az egyik legfontosabb tanárom szerint az emelttel se bírnék, meg amúgy se tudom, hogy mi legyen a másik szakom. És én így két héttel a jelentkezési határidő előtt úgy voltam, hogy nem tudom mit akarok. Amikor egy óra elején a matektanárom végig kérdezgetett mindenkit, hogy mi a terv, mondom nem tudom, ő meg teljesen ki volt, hogy basszus, ősszel még azt mondtam, hogy tanár akarok lenni, mi változott. Én meg hát, két héttel az érettségi és felvételi jelentkezés előtt gáznak éreztem azt mondani, hogy lehet mégsem emeltezem magyarból, másból meg nem tudnék, szóval közöltem vele, hogy én amúgy lámpalázas vagyok, és nem szeretek emberek előtt beszélni(ez így nem volt igaz). Ő meg így négyszemközt után tök kedvesen elbeszélgetett velem, hogy hát amúgy bárhogy is döntök, ne zárjam ki a matekot a képből, mert szerinte jó vagyok belőle. Én ezzel semmit nem kezdtem, így magamban letudtam, hogy tök cuki volt, de ennyi.

Jelentkezési határidő előtti péntek éjfélkor ülök a budin, still nincs végleges döntésem, olvasom a facebookot, éretségis csoportban, kommentek között látom, valaki magyar-matek tanárira akar menni. Tökre meglepődtem, hogy van ilyen szakpár. Mondom de jó, nem kell törire mennem, ami nem érdekel, se etikára, aminek értelmét nem látom. Rögtön eszembe jutott, mit mondott a matektanárom, szóval jó ötletnek ítéltem meg, így éjfélkor a wc-n. Tanulmányaim jelenleg folyamatban vannak.

(egyébként igen, nevetséges, hogy a wc-n született a végleges döntés)