Miért vesznek fel/tartanak meg ilyen embereket rendőrnek?

Tudom, hogy a csapból is a 16 éves kamasz híre folyik, de nem csak abban a rendészeti szakközépiskolában, hanem a miénkben is hasonló helyzet van!

Rendvédelmi hallgató vagyok én is, (24 éves) és 20 éves felnőtt emberek az osztálytársaim, akik elvileg rendőrök lesznek jövő évtől.

Mégis ugyanez megy: lelki bántalmazás, megalázás, gúnyolódás, ha előljáró nem látja, akkor fizikai attrocitás is előfordul.

Persze nem a haverok közötti cs--szkelődés, hanem amikor a szakasz jó tanulóját, a csöndesebb diákot, vagy aki mondjuk a legalacsonyabb, őket bántják és kínozzák. Hozzáteszem gyakran elég durván és mocskos módon.

Hogy fordulhat ez elő egy rendvédelmi intézményben? Az ilyen hatalommániás embereknek miért nem szűri ki a pszichológus az alkalmatlanságukat? Az állományparancsnokok, osztályfőnökök miért adnak nekik 5-6-7 "utolsó" esélyt is? Mert hogy tisztában vannak ők is ezekkel a dolgokkal, de nem történik semmi! Szőnyeg széle, ejnye-bejnye és a delikvens 2 nap után ott folytatja a piszkálást, ahol abbahagyta.

Értem én, hogy ritkul az állomány, de ilyen istenbarma embereket miért kell megtartani a rendszerben? Szörnyű. Előre sajnálom az állampolgárokat, akikkel intézkedni fognak az osztálytársaim. Nem normálisak, ennyit tudok mondani. Volt 3 okos, értelmes szakasztársam, akik tavaly azért szereltek le, mert egyszerűen nem bírták, hogy 0-24, még tanítás utáni szabadidőben is bántották őket az osztálytársak. Hihetetlen, le sem tudom írni, mennyire elszomorít ez a dolog.

Most találtam facebookon egy posztot, bemásolom ide, szerintem szépen körbeírja ezt a jelenséget:

"A sajtóban olvasom a gyászoló anyuka mondatait, hogy a magát szégyenében felakasztó 16 éves fiú, rendőr szeretett volna lenni. Vagy katona. Ezért rendészeti szakos középiskolába járt... Ennél a pontnál még jobban elszomorodtam. Tehát egy rendészeti szakos közegben történt meg, hogy az elvileg azonos érdeklődésű és célú jövendőbeli bajtársai annyira gúnyoltak, kiközösítettek egy srácot, hogy az öngyilkosságba menekült. Pont azok a társai kezdték ki és tették pokollá az életét, akik elvileg már szintén korán elhatározták, hogy olyan hivatást választanak majd, amit Gábor is szeretett volna, ahol óvni, védelmezni kell, ahol a védtelenekért kell kiállni. Ahol egyszerre kell, hogy dobbanjon a bakancs és a szív, ahol a társad kell, hogy legyen a legfontosabb erő... Persze egyes, magukat lelkileg spártai edzettségűnek érző, valójában nulla erkölcsű fészbukmegmondók már le is kommentelték, hogy „aki magát sem tudja megvédeni, hogyan védett volna meg másokat”... Azok gondolják így, akik semmit nem tudnak. Elárulom, hogy azoknak, akiknek igazán helyén és igazán kék a szívük, mindig könnyebb másokat megvédeni, mint önmagukat. Főleg saját társaiktól, akikre a saját értékrendjük szerint nem ellenségként tekintenek. Mert az ilyenek még hisznek az olyasmi romantikában, hogy „te velünk vagy és mi veled vagyunk, egy az akarat, hisz egyért harcolunk.”

Rossz belegondolni, hogy a társukat lelkileg közösen tönkretevő, halálba kergető kamaszok, akár négy év múlva már hivatásos állományba kerülhetnek. Mire számíthatnak majd az ő társaik, ha esetleg másképp áll a séró, vagy kisebb lesz a bicepsz, esetleg lexikálisabb a tudás? Gúnyra, állandó áskálódásra és intrikára, a kollégák titkos kamerázgatására és egyéb vamzerkodásra...? Vagy kinövik ezt? Csak remélni lehet... hisz nélkülük is jut elég ilyenből, mert mindig vannak, akiknek másképp nem megy a szekér, csak azon az áron, ha másoknak árthatnak..."