Minden osztályban vannak olyan barátnők, akik szeretnek nyílvanosan összeveszni?

Általános iskolában alsóban volt a jellemző, hogy a ofő nyelvtanórákat arra használta, hogy megbeszélje a szünetekben történt balhékat.

Felsőben is mentek el az órák ilyenekre, a tanár jól lebacta gyerekeket vagy próbálta megbeszélni, volt sírás ezerrel a gyerekek között, mi meg fapofával ültünk, met, ha megremegett a szánk, már jött a tanárnő, hogy mit vihogunk.

Ott is volt a hisztizésnek minden fajtája, néha csak az, hogy két gyerek összeszólalkozott néha az hogy összeverekedtek.

A gimikben ez már nem volt jellemző, max akkor, ha tényleg olyan botrányosat csinált egy gyerek, ami már az igazgató hatásköre és másokat is belerángatott a hülyeségébe, de azért, hogy két hisztikirálynő miatt elmaradjon akár 10 perc is az órából, ami az érettségire készít minket, az meredek lett volna.

És én is azt vettem észre, hogy az ilyen szappanoperabarátnők a suli után nem maradtak barátnők.

A volt szobatársam próbált velem ilyesmit, még kilencedikben, miután másik szobába költöztem.

Ennek a költözésnek az volt az előzménye, hogy ő nulladik végén, az új szobabeosztás kialakításákor végig adta nekem, hogy ő mindenképp egy szobában akar velem maradni, mi legjobb barátok vagyunk, közben mindenki másnak ennek az ellenkezőjét mondta, még valaki be is szólt nekem, hogy miért nem fogom fel, hogy nem akar velem lenni a csaj. Én meg álltam ott értetlenül. Aztán a nulladik évfolyam azzal záródott, hogy "még el tud minket viselni egy tanévben". Nyáron nem beszéltünk, év elejétől úgy csinált, mintha mi sem történt volna, adta a legjobb barátot, én meg igyekeztem vele pont annyira jóba lenni, hogy a szobaközösségben ne legyen vita. Ez azt takarja, hogy a renes kilecedikben már nem mondtam le a kedvéért a nem szobatárs-barátokkal a programokat. Ő ezen rendszeresen duzzogott. Én azért próbáltam normálisan tartani a viszonyt, hát rendbejön a "barátságunk". Fél évkor egy barátnőmről kiderült, hogy epilepsziás, az ő szobatársai ennek ürügyén meg akartak szabadulni tőle, így módosítani kellett a beosztást, de a koli vezetőség csak úgy engedte, hogy minden szobába legyünk minimum hárman. Erre csak velem együtt jött ki a létszám, szóval belementem, mert ez volt az epilepsziás barátnőm érdeke, meg ugye ott volt a volt szobatársam, aki azzal zárta a tanévet, hogy hazudozott nekem, aztán benyögte, hogy még el tud viselni egy évet. És én így voltam vele, hogy a volt szobatársam alig várja, hogy menjek már onnan, szóval nem is sokat tétovaztam, pláne, hogy addigra már az is kiderült, hogy a volt szobatársam hazugságokat terjesztett rólam (azt, hogy füvezek, hogy esténként magamhoz nyúlok, őt figyelve, hogy nem fürdök, szerelmes vagyok belé, el akartam szedni az akkori pasiját /akit amúgy kb kétszer látott egész kapcsolat alatt, én meg csak képen/ és egyéb hasonlóakat).

Aztán mit ad isten, kiborult, hogy mi az, hogy mások szobába költözök. Gondolom bszta a csőrét, hogy nem ő dobott engem, hanem én őt. Mindenkinek sajnáltatta magát, hogy hát ő azt hitte legjobb barátnők vagyunk. Csapkodta a sulis szekrényt előttem, ugyanis a szekrény a suliba közös, azóta is. Aztán egyszercsak matekon, abba a terembe, ahol pont annyi hely van, ahányan vagyunk, kijelentette, hogy ne üljek mellé. Jó, én leültem más helyére, mivel elég töketlen voltam beleállni a vitába, és megvártam, hogy más borítása a bilit, ebből is vita lett, a tanár rászólt a csajra, hogy mi ez, aztán végül egész órán puffogott, meg húzódott el, mint valami leprástól. Később ezt a hely kiszorítást nem próbálta, de az ilyen puffogás-fintor-önsajnálat az ment. Kb úgy olyan érzés volt nekem, mintha lenne egy ex-csajom, akit nagyon durván megcsaltam...

Aztán megunta, mert letojtam, nagy jelenetekkel, amibe még muszáj lettek volna beleállni(pl ülésrend kis termekben), nem rendezett, mert nem akarta égetni magát a tanárok előtt. Néha ilyen felszínes mondatokat váltunk, ha nagyon muszáj, de ennyi.

Igazából már nem bánom, hogy vége lett ennek. Akkor bántam, de mostmár igazából nem érdekel.