Mit érzetetek, amikor iskolai kiközösítésben vagy bántalmazásban volt részetek? Mit tettek veletek?

Nekem általánosba, és középiskolába is volt bőven részem benne.

Középiskolai durvább volt, csak foszlányokra emlékszem, egyre tisztán, tanulmányi osztálykiránduláson a busz hátsó részében ültem, és a fiúk körbe vettek és obszcén dolgokat kezdtek el mondani nekem, a tanárok az utolsó pillanatban vették észre és kimenekítettek, az első ülésre ültettek én meg küszködtem a könnyeimmel nagy nehezen sikerült nem bőgnöm, nagyon megbántottak.

Már csak utolsó évben mondtam el ezeket a dolgokat otthon, kollégiumba is rendszeresen szívattak a lakótársaim, így bőgve kibukott otthon belőlem, és kértem hogy mivel már nincs sok óránk hagy járjak be, sajnálták, hogy nem szóltam előbb, és megértették a dolgot, tehát támogattak a bejárásban, és a két osztálytársam akikkel ezeket az éveket átvészeltük volt mikor ők segítettek a bejárásnál, mert volt mikor kocsival mentünk, de nagy többségében együtt utaztunk mindig a buszon.

Több opció van a helyzet megoldásában, pl. iskolát vált, ha gimnázium, ha szakmai szakközép nehezebb, mert pl. én akkor állatorvosnak készültem volna, de nagyon nehezítette a tanulmányokra való koncentrálást az osztálytársaim viselkedése, és mellette honvágyam is volt, szóval szakmai szakközép akkor csak messzebb volt, és akkor nem jutott eszembe, hogy talán lenne közelebb is.

Ha a szülő bemegy és beszélnek a zaklatókkal van mikor megoldja a helyzetet, de van mikor nem, szerintem ha nem szakmai suli akkor gyakran a legjobb megoldás ha vált iskolát, vagy talpra áll és lesz*rja a zaklatókat, nekünk ez az opció sikerült hármunknak, és volt egy kis menedékünk csak piros padnak neveztük, mert piros színe volt, bőrbevonattal, a folyosón ott csücsültünk és kacarásztunk mindig, akkor már kevésbé zaklattak minket, az egyik, sőt rájöttünk ha nem foglalkozunk velük, egy idő után tényleg megunták, de utolsó évben lelkileg már a kollégiumot, és mentem volna az osztálytársaimmal akik bejárósak voltak haza, nem bírtam azokat a dolgokat már, és így úgy oldódott meg hogy bejártam.

Nem soha nem éreztem bosszúvágyat. Csak el akartam felejteni, minek foglalkozzon olyannal az ember, aki csak bántott, az ilyeneket el kell felejteni és a boldog és jó dolgokkal foglalkozni, mert csak ez viszi előre az embert. Nem érdemes leragadni ilyen embereknél, mert azzal csak magának árt az ember, azon kívül amit ők okoztak.

* akkor már kevésbé zaklattak minket, sőt rájöttünk ha nem foglalkozunk velük, egy idő után tényleg megunták, de utolsó évben lelkileg már nem bírtam a kollégiumot, és mentem volna az osztálytársaimmal akik bejárósak voltak haza, nem bírtam azokat a dolgokat már, és így úgy oldódott meg hogy bejártam.

Javítva

Kiközösítés és szóbeli bántalmazás rendszeresen megvolt az általánosban és a gimiben is, de főleg talán a gimiben.

Kiszolgáltatottnak és végtelenül idétlennek éreztem mindig magam, amiért hagyom, hogy ezt tegyék. Hiába határoztam el magamban, hogy legközelebbi ilyennél felszólalok és mindenkit kiosztok a francba, a legharsányabb felbújtó srácoknak pedig talán még neki is esek ököllel, sosem mertem egyiket se meglépni.

Szóban azért nem kezdtem el senki visszaoltogatni, mert senkin sem találtam olyan támadható hibát, gyengepontot, amit hatékonyan fel tudtam volna ellenük használni. Amellett pedig volt egy erős beszédhibám és légzési nehézségem is (mondjuk az utóbbi még most is van), szóval ha leálltam volna ott kiabálva nagymonológot tartani, de a közepén mondjuk elkezdem kapkodni a levegőt, vagy pont rosszkor botlik meg a nyelvem és a mondat közepén sülök bele a beszédbe... nos, az valószínűleg csak olaj lett volna a tűzre, és megint csak én jöttem volna ki nevetségesen a szituból.

Hogy fizikálisan miért nem mentem neki senkinek se? Nem voltam soha egy túl izmos fiatalember, szóval ilyenor legfeljebb csak a meglepetés erejére tudtam volna támaszkodni. Az viszont nem garantálta, hogy a végén sikerül őket padlóra küldenem, és nem pedig engem fognak végül jó elkalapálni. Aztán pluszba, ha a tanárok kérdőre vonnak, úgyis egyöntetűen állították volna, hogy ők ártatlanok, és csupán én vagyok az aggresszív, verekedős állat, szóval duplán megszívom.

Éreztem -e bosszút? Ott és azokban a pillanatokban rendszeresen válogatott halálnemek jártak a fejemben, hol rájuk, hol pedig magamra irányulva.

Így ennyi év távlatából amennyire tudtam, már továbbléptem ezeken, sőt egy-két illetőnek akik azóta még bocsánatot is kértek a régi viselkedésükért, még úgyahogy meg is bocsájtottam.

Nyilván nagy haverkodásokba már egyikükkel se kezdenék, de azért értékeltem a részükről a gesztust.

Vannak viszont olyanok is, akikre ha rátalálnék egy kihalt utcán, miközben épp kínok között haldokolnak, akkor csak leülnék melléjük egy adag popcornnal és végignézném.

Hogyan reagált a környezetem? A tanárok letojták, az osztálytársak nagy része sosem mutatott túl sok empátiát, inkább csak beálltak a sorba, félve, hogy különben ők is kiközösítetté válnának.

A családom pedig nem tudott ezekről. A nővérem és a bátyám is mindig közkedveltek voltak a saját osztályaikban, és sokszor ők is szerettek engem otthon kóstolgatni. A világért se vallottam volna be tehát, hogy amúgy engem az iskolában rommá aláznak. Nem akartam, hogy otthon is úgy tekintsenek rám.

Mit lehetett volna tenni? Nem belekerülni ebbe a helyzetbe.

Hanem lehetőleg a legelején mutatni magamról egy magabiztos, közvetlen, barátságos képet és az első pár napban annyi ember szimpátiáját elnyerni az osztályból, amennyiét csak tudom. Nem pedig olyan begubózott, elvarázsolt csodabogárként viselkedni, mint amit végül tényleg tettem az első évben.

Két dolog tartotta bennem mindvégig a lelket: egyrészt az iskolán kívüli néhány barátom, akikkel tudtam, hogy hétvégente találkozni tudok, és ők feltöltenek majd engem egy kis lelkierővel.

Másrészt pedig a remény, hogy az érettségi után, a továbbtanulás alatt kapok majd egy vadiúj osztályt, akiknél tiszta lappal nyithatok, és ügyesebben élhetek a lehetőségeimmel, mint itt.

Szerencsére tényleg így történt :)

Elnézést a hosszúságért!

26/F

Általános iskolában azért terrorizáltak, mert szegény volt a családom. Nem volt rendes ruhám, menő játékom, rajzfilm csatorna, meg ilyesmik, amiket ők menőnek tartottak. Nap mint nap megütöttek, a cuccaimat leöntötték tejjel, megdobáltak, szóban pedig olyanokat kiabáltak rám, hogy apámat látták részegen, meg hogy mi otthon patkányt eszünk mert kajára sincs pénz és biztos ezért vagyok gebe. Utólag sokat gondolkodtam ezen és arra jutottam, hogy a gyerekek szüleinek vastagon része lehetett ebben, mert sokszor olyan dolgokkal csúfoltak amiről a gyerekek nem is tudtak, de a szülő hallhatta pl. szülőin vagy láthatta olyan helyen, ahová a gyerek nem jár.

Kérdésekre:

1.Igen, legszívesebben darabokra szaggattam volna őket de mivel én voltam a legkisebb és legfejletlenebb, a magas, erős osztálytársakkal nem igazán tudtam szembeszállni. Egyszer megpróbáltam, utána csapatosan rugdostak össze az utcasarkon, ahol megvártak.

2. Sehogy, telibe szarták. A tanárok többsége is a "csóró kislány" definíció alatt ismert, teljesen természetesnek vették hogy üt a többi mert az én ruhám adománykosárból van. A családom se volt jobb, apám néha rájuk szólt de utána mindig többen kaptak el és vertek meg, anyám pedig rezignáltan odanyögte hogy az én problémám, oldjam meg. Azok az osztálytársak akik nem bántottak (25-ből kb. 3) lapítottak mert nem akartak ők is kapni.

3. Másik iskolába íratni, de nem volt másik iskola, az egész környéken az az egy van, sok faluból minden gyerek odajár. Talán ha a tanárok nem szarnak bele, akkor lehet hogy ütni nem mertek volna. De igazából én sem tudom, hogy ilyenkor mi a megoldás. Lehetne érzékenyítést tartani a gyerekeknek,hogy megtanulják, vannak szegényebb gyerekek akik attól hogy nem telik jó cuccokra, még okosak és lehet velük játszani de egy olyan környezetben, ahol a szülők maguk is ezt a mentalitást vallják, vajmi kevés esélye van hogy ez használna. Hiszen volt olyan osztálytársam, akinek az anyja mondta, hogy ne játsszon velem mert látta hogy az anyám a családsegítőből hoz nekem ruhát, biztos tetves is vagyok meg ilyenek. A gyerek meg persze hogy elhiszi.

1. Volt részem benne rendesen. Az egész úgy kezdődött, hogy a nővérem, és pár óvónő segítségével az önbizalmam nullára redukálódott, ezért alig kerestem a társaim társaságát. Szinte mindig hívtak játszani, de sose mentem, mert féltem, hogy nem fogom élvezni /béna leszek.

Ezzel egy idő után elértem, hogy azt feltételezzék, hogy lenézem őket. El kezdtek piszkálni a súlyommal, a hajammal, és, hogy gyakran járok pisilni, illetve a jegyeimmel, hogy "jaj, stréber, sokat tanul, és még tagadja is, hogy menőnek tűnjön, valójában tök h*lye, csak a tanárok kedvence, azért ilyenek a jegyei". A barátnőim pedig a suli szó szerinti utolsó napján elhagytak, és öntelt ribinek hívtak. (volt pár barátom, de másik osztályból/kikösítettekből/nem vállaltak fel suliban)

2. Azt éreztem, nem vagyok elég jó, és más vagyok, mint mások. Egyrészt, sose voltam egy világszépe, másrészt elég ügyetlen gyerek is voltam. Ha valaki tetszett nekem, vagy éppen utáltam, mindig az arcomra volt írva, és, ha valami szerintem nem volt jó, azt mindig kifejezésre juttattam. Emiatt gyakran leszóltak, bunkó al neveztek, úgy éreztem, senki se fog önmagamért szeretni. 12-3 éves koromban rendszeresen egy késsel mentem be a fürdőbe, hogy majd azzal megölöm magam, de mindig visszatartott, hogy mamám milyen módon reagált, amikor elmondtam neki, hogy még akarok halni, mert folyton szomorú vagyok, így nem tettem meg, várva, hátha jobb lesz.

3.Számtalanszor. Régen, általános iskolában rendszeresen megvertem, megrugdostam azokat, akik bántottak. Van egy fiú (most már családapa), aki 1 évig lelki terror an tartott, őt ahányszor meglátom, próbálok messzebb menni, ha mellettem megy, elgondolkozom rajta, hogy jó lenne felrúgni, ha szembe, akkor pedig nem nézek rá.

4. A tanárok nem tettek semmi. Az egyik álszent módon mondta, hogy "Bolond lyukból bolond szél fúj", de igazából nem érdekelte. A családom azt mondta, csak beképzelem ezeket (ja, hangos beszólásokat képzelek el, amiket jól az arcomba mondanak🙄), az osztálytársak nagy része kiközösített, a többit nem érdekelte. Mondjuk 7.-ben ez valamelyest megszűnt, és 2 lányon kívül nem utált már annyira senki.

5. Szerintem semmit. Ha átiratnak a másik osztályba, a saját osztályok ugyanúgy utált volna. Egy iskola váltást nem bírtam volna ki, mert nagyon rosszul viseltem régen a változásokat, és minden nagy esemény előtt hányingerem van, úgyhogy az első napom kellemesen a WC-n telt volna.

Aminek örülök, hogy ez a korszak már véget ért, és immáron 3 kb boldog éve nem járok oda, és farsangokon kívül soha be nem teszem a lábam a volt sulimba, és alsós tanárokon kívül nem is szeretek másokkal beszélni ilyenkor sem, mert a többi úgyis csak udvariasságból kérdez rólam, valójában mind azt akarja megtudni, mi van a nővéremmel

Nem fogom leírni a gyerekkorom, mert az egész erről szólt, sőt még a tinédzserkorom is :D Fárasztó és hosszú, de a külsőm miatt volt a legtöbb(nyilván nem ok nélkül, de nem tehetek róla igazából), meg mert eleve nem érdekelt, ami a másik gyerekeket/tiniket. Nem volt közös témám soha senkivel. Tanárok folytatták ugyanezt, a család is cinkos volt benne, hogy egy emberi roncsteleppé váljak.

Bosszút nem állnék, mert majd az élet áll rajtuk. Nyilván örülnek, hogy elérték, hogy valóban senki és semmi ne legyen belőlem. De amíg élek nem bocsátok meg nekik. Én aprókat tudok csak rúgni beléjük(család terén van erre esélyem főleg), és csak reménykedem, hogy elgondolkodnak rajta, hogy vajon miért is lettem ilyen? :D Bár, ez... utópia :D

Úgy tudod megoldani a helyzetet, hogy minden kapcsolatot megszakítasz az ilyen mérgező emberekkel. Illetve kicsit be lehet olvasni azért nekik. Ezt ők olyan mértékű sértésnek fogják venni, hogy az csak na!

Az élettől kapják úgyis vissza, és az nagyobbat fog ütni, mint én :)

Annyi volt a hibám, hogy nem voltam sablongyerek. Kis csodabogárnak tartottak mindig is. Meg rámvetült az otthoni légkör, ahol szintén szívattak anyámék.

Egy iskolai bántalmazott érezhet

- félelmet, ha a bántalmazás olyan jellegű, ami erős fájdalommal járhat.

- frusztráltságot, ha a másik fél a dominánsabb és az se jó, ha megvédi magát, az se jó, ha hagyja magát. Ha azt látja, hogy a másik fél kevésbé intelligens, mint ő, de mégis az ellenfele az akit szeret mindenki és az ő értékeit nem hajlandóak mások megismerni, elfogadni. Leginkább ilyenkor álmodozik a gyerek arról, hogy a bántalmazója is megszégyenül vagy valaki őt szekálja és minden nap, amikor látja, hogy nem történik meg, az még rosszabb, minden bántalmazásnál, amikor látják a gyerekek, hogy messzire ment és szólnak neki, vagy rossz fát tett a tűzre, ami miatt bajba került az egész osztály, de szeretik ugyanúgy az maga a pokol.

- kedvtelenséget, ha igazából már p maga is a saját ellensége

---

- a család a legtöbb esetben nem igen veszi észre.

*Ha valaki fél, nem mer otthon mesélni róla, mert retteg, hogy, ha visszajut a bántalmazójához, nem ússza meg épp bőrrel. Ők szeretnek inkább elleni a kis világukban, legtöbbször számítógpeznek, írnk, rajzolnak, stb. Tehát elvannak a kis világukban, ahol jól érzik magukat, mert a valóság számukra félelmetes. A család illetve a tanárok betudják annak, hogy a gyerek zárkózott.

*Ha valaki utálja önmagát, akkor nem fog mesélni. A legtöbbjük inkább az öncsonkíás mellett dönt, de igyekszik nem feltünően csinálni, így őket is nehezebb észrevenni.

Általában vannak a nyilvános öncsonkítók, akik láthatóvá teszik a sebet és nem hihető meséket találnak ki arrl, hogy hogyan szerezték azokat vagy kerek-perec kimondják, hogy bántották magukat. Ez a "szerencsésebb" eset, ha lehet így fogalmazni, elvégre a család és a tanárok is látják a bajt, jobban mondva a képükbe van beletolva a baj, de a gond csak az, hogy ezzel nem mindig tudnak bármit kezdeni. Arra fókuszálnak, hogy egy egészséges ember nem így kezeli a bánatot (ami igaz), de a bánat forrása nincs megszüntetve, inkább azt próbálják kovácsolni, hogy a gyerek hogyan kezelje a fájdalmát.

*Ha valaki kerek-perec kimondja, hogy bántják. Itt a kezdetekben komolyan veszik páran az illetőt, próbálnak megoldást találni rá, aztán, ahogy a baj nem múlik el, úgy belefáradnak és simán ráolvassák az illetőre, hogy túldramatizálja. Műsok a kezdetektől ezt gondolják az illetőről. Vagy a osztályközösség tűnik túl jónak vagy a gyerek alapjáraton borongósabb és azért gondolják, hogy a bolhából csinál elefántot, hogy bár viccnek szánt megjegyzést vett sértésnek, stb.

---

* A megoldás is nehéz, elvégre itt nem csak meg kell szüntetni a bántalmazást, de lelkileg stabillá tenni a bántalmazottat és a bántamazót megérteni, hogy mi az indoka, hogy fizikailag vagy lelkileg ártson a másiknak és segíteni neki, hogy abbahagyja.

De, itt kezdődnek a gondok, ugyanis a bántalmazónak fel kell ismernie, hogy problémája van és amiatt kell másnak ártania. Ez a legnehezebb. ha fel is ismeri, akkor is ott vannak a szülők, akik nem minden helyzetben egyóttműködőek és a tanár lesz a szemét disznó, hogy a kicsi gyerekükre azt mondta, hogy pszichológus kell neki. Ugyanez a bántalmazottaknál "Az én gyerekem zárkózott, ettől nem kell neki dilidoki" meg hasonló megnyilvánulások.

Ha a szülők együttműködőek is, akkor a türelem is ott van, hogy ők vagy a pedagógus, akinek van még + 120 vagy mennyi diákja más osztályokból meg a sajátjából képes e türelmesnek maradni és egyáltalán ideje van e rá.

És, ami a legfontosabb, hogy az iskolapszicholgus elég e ehhez.

Volt egy osztálytársam, aki az a tipikus dagadt, magát menőnek gondoló lány volt, aki majd megmondja a tutit. Egyfolytában szekált, aztán egyszer hatodikban még el is kezdte ütni a fejem ököllel. Akkoriban kicsit sértett, de igazából túl vasidegzetű voltam már akkor, általánosban is. Nem igazán foglalkoztam vele, amikor olyat csinált, akkor szóltam az ofőnek, azért, hogy megkapja a magáét, de nem szálltam szembe vele kimondottan, csak amikor beszólogatot, egy idő után visszaszóltam erősen, vagy megvontam a vállam, elnéztem, stb. Aztán egyre kevésbé csinálta, és a végén már szinte nem is foglalkozott velem.

Nem okozott bennem lelki kárt, vagy ilyesmi, pedig eléggé próbálta odatenni magát:D

Szia! Sajnos többször volt részem hasonló esetekben, nem fogok minden részletet elmesélni, mert valamik mai napig felkavarnak engem.

Általános felső tagozatán (5-6.osztály) összetűzésbe keveredtem pár lány osztálytársammal. Kisebb dolgokkal indult, beszólogatással, "kitúrással". Aztán egyre durvább dolgok történtek. Elszedték a barátaimat, csak két osztálytársam maradt mellettem, kiközösítettek minket. Teljesen ellenünk hangolták az osztályt és a tanárokat lekenyerezéssel, rágalmakkal és pletykákkal. Testnevelés órákon még fizikai aggresszió is gyakran volt az állandó verbális zaklatás mellett.

Minden nap sírva mentem szinte haza. Az osztályfőnök soha nem hitt nekem, mikor panasszal fordultam hozzá, elkönyvelt magában balhésnak, kipécézett, mondhatni ő is asszisztált az osztálytársakhoz. A szüleim nem nagyon vettek tudomást a nyilvánvaló problémákról, anyukám az iskolában dolgozott, nem akart belefolyni ezekbe az ügyekbe. Sohasem álltak ki értem, inkább azt hajtogatták, hogy ne álljak bele a konfliktusokba. Felmerült sokszor a suliváltás, de mindig csak álom maradt, nem volt megoldható a távolság miatt. Kb. egy évig tartott ez a zaklatás, utána elsikkadt.

Általánosban még egy traumatikus esemény volt: egyik osztálytársam elég brutális módon megvert,majd lelki terrorban tartott, ezt szerintem azóta sem hevertem ki. Az általános utolsó két éve kárpótolt szerencsére, az már viszonylag nyugodtan telt.

Középiskolában azonban ismét hasonló helyzetbe kerültem, kiközösítettek, magányos lettem, állandóan gúnyoltak, kiröhögtek. Ez nagyon padlóra tett, a végén pszichológusnál kötöttem ki. A szüleim ezt is ignorálták. Itt is felmerült az iskolaváltás, de végül maradnom kellett. A gimis ofőm tudott arról, hogy nem tudok beilleszkedni, de még engem kezdett hibáztatni a kialakult helyzetért. Azóta szerencsére jobb lett a helyzet, már csak egy évem van ezzel a társasággal.

A bosszúállás inkább akkor foglalkoztatott, amikor a konkrét helyzetekben voltam. A felsős osztálytársakkal később szerintem sikerült rendezni a viszonyt, de nem keresem a társaságukat ennyi év után. A középiskolás osztályommal kijövök, de nem járogatok el velük meg ilyesmi. Egyedül azzal a bántalmazóval, aki megvert, nem tudom, mit kezdenék, ha látnám. Traumát okozott, lehet, ha meglátnám, nagyon előjönnének bennem a sebek,félnék tőle, de lehet, hogy nekiesnék. Már nem állnék bosszút rajta, mert az élettől visszakapta a tettét.

Engem az segített ki ezekből, hogy mindig megtaláltam azokat a dolgokat és azokat az embereket, akiket szeretek, ezek adtak erőt. A tanulság talán az, hogy merni kell segítséget kérni, nyíltabban kell kommunikálni, nem szabad

hagyni, hogy elfajuljanak a dolgok. Azt sajnálom, hogy igazán sosem volt merszem kiállni magámért, igyekszem ebben máig fejlődni.