Tudnátok nekem bíztató szavakat vagy ötleteket mondani? Volt valaki hasonló helyzetben? Ha igen, hogy küzdöttétek le? (többi lent)

előre is sajnálom hogy hosszú lesz, de : 16 éves lány vagyok régebben eléggé magambafordúló otthonülős típus voltam, nem mertem nyitni mások felé, nem kerestem a társaságot és szépen el is tűntek az emberek mellőlem. nemrégiben az utolsó barátnőm is csalódást okozott nekem (a későbbiekben fontos lesz hogy ő is otthonülős típus) szóval magányos vagyok családot leszámítva. a szüleim nem engednek el jóformán sehova pedig elég felelősségtudó vagyok és őszinte(!). most egy éve kb teljesen megváltozott a személyiségem , lenne igényem arra hogy kimozduljak csak nincs kivel.barátnővel elengednének anyumék csakhogy nincs olyanom vagy nagyon messze lakik (pest megyétől).a régi ismerőseim nem vevők a társaságomra, én pedig úgy érzem a legjobb éveimet szalasztom el.minden vágyam hogy hétvégente bulikba tudjak menni vagy nekem az is jó lenne ha a barátaimmal lehetnék.a legutóbb az említett barátnővel szerveztünk egy ilyen estét de szokásához hűen lemondta.én annyira örültem hogyvégre kimozdulok,összetörtem amikor ez is le lett fújva.

állást nézek most , ott szeeretnék barátokat szerezni de félek hogy nekik is meglesz a már kialakult baráti körük és csak rájuktukmálnám magam. tudom sportegyesületbe kéne járjak, de nincs érzékem a csapatjátékokhoz. köszönöm a válaszokat előre is <3

(mellékinfó: amúgy nem vagyok egy ilyen csúnyácska lány, legalábbis a visszajelzésekből ez esik le /no ego de tenyleg/ és sokan írnak nekem pl facebookon de csak felületes barátságaim/haverjaim vannak . az osztálytársaimmal hihetetlen mértékben javult 1 év alatt a kapcsolatom. nagyon szeretem őket, de nincsenek még mélyebb barátságaim. más barátnők/haverok akik vannak még, szintén nem kimozdulós fajták)