Volt olyan osztálytársatok általános alsóban vagy tanárként/szülőként ismertek olyan gyereket, akit teljesen kiközösítettek (részletek lent)?

Engem kiközösítettek, mert jól tanultam és szép kislány voltam. Fenékig érő szőkés barna hajam volt és sportos, vékony alkatom volt. Csinosan öltözködtem, mert szüleimnek ruha üzletük volt. Ha egy új ruhába mentem elkezdtek kibeszélni, nem szóltak hozzám. Az osztályból egy barátom se volt. Más osztályból szereztem egy-két fiú barátot, így legalább a szüneteket nem kellett minden egyes nap egyedül töltenem. Viszont az osztalykirandulasokra nem volt jo menni, mert mindig egyedul cammogtam. A tanar alsoba még ezzel nem foglalkozott. Felsőbe meg próbálta az ellenteteket megoldani a tanár, de nem tudta.

Sajnos nagyon sok fiúnak tetszettem és ez is okozta a féltékenységet.

Én ilyen gyerek voltam.

Nem tudom pontosan, hogy mi volt az oka, talán, hogy alapvetően egy introvertált személyiség voltam az első naptól kezdve (nem, nem attól váltam azzá, hogy kiközösítettek)

Az általános iskola első felében egy nagyon jó barátom volt, de aztán neki el kellett mennie egy másik iskolába, így felső tagozatra nem volt barátom, mert mással annyira nem voltam jóban. Próbáltam nyitni a többiek felé, egy darabig sikerült is, de aztán valahogy minden barátságnak vége lett. Vagy kihasználtak, vagy hirtelen gúnyolni kezdtek, vagy egyszerűen csak lassan egyre kevesebbet beszéltünk.

Ehhez talán hozzájárult, hogy nem érdekeltek azok a dolgok, amik az osztálytársaimat; ők imádták pl Justin Biebert, celebekkel meg ruhákkal voltak elfoglalva, sorozatokat néztek, táncolni jártak, engem pedig ezek teljesen hidegen hagytak. Én olvasni szerettem, rajzolni, filmeket készíteni és bringázni. Szóval konkrétan semmi közös beszédtémánk nem volt.

De hogy ebből hogyan lett bántás? Azt hiszem a pattanásokkal kezdődött. Senkinek nem volt, csak nekem, már ötödik osztálytól. És tényleg rengeteg, pedig állandóan jártam kozmetikushoz. Aztán látták, hogy ez fáj, és onnantól kezdve mindenbe belekötöttek. Igen, gyenge voltam. Nem tudtam, hogyan védjem meg magam, nem szóltam vissza, amikor kellett volna.

A bántalmazó gyerekek szülei azt hitték, hogy jóban vannak velem, mert a kölykeik ezt így adták elő otthon. Én nem mertem szólni, attól féltem, hogy ha megtudják, hogy panaszkodom, még többet fognak bántani. A saját szüleimnek is csak évekkel később mondtam el, hogy mennyire durva volt a helyzet.

A tanárok? Volt ilyen is meg olyan is. A többség csak a homokba dugta a fejét. Véletlenül pont más irányba néztek, amikor leköptek, vagy kigáncsoltak a folyosón. Volt, aki szeretett, mindig beszélgethettem vele a szünetekben, amikor mással nem tudtam. Volt, aki szeretett, mert jó tanuló voltam mindig. És volt, aki pont ezért még belém rúgott egyet, hogy én ne stréberkedjek állandóan, ezért nincsenek barátaim. Hát persze...

Hogy hogyan éltem meg? Akkoriban igyekeztem elnyomni, burkot vontam magam köré és próbáltam nem tudatosítani magamban a dolgokat, de néha fizikai tüneteket okozott a folyamatos félelem, sokszor hánytam az iskolában.. De arra, hogy tulajdonképpen mekkora lelki sérüléseket okozott ez nekem, arra csak mostanában jöttem rá. Az önbecsülésem egész jól helyrejött már, de néha még vannak rohamaim. Amikor tükörbe nézek, vagy fényképen látom magam, néha-néha összeroskadok és zokogok, hogy mekkora egy szhar ember vagyok, ocsmány és gusztustalan és sose fog szeretni senki. De mondom, egész jó már a helyzet. :D Viszont emiatt borzasztóan maximalista lettem, durva elvárásokat támasztok magammal szemben, amik konkrétan teljíthetetlenek. Ezen is dolgozom.

Nem tudom, ilyen történetre voltál-e kíváncsi, ha nem, akkor sajnálom.

Nekem volt kiközösített osztálytársnőm általánosban. Volt az osztályunkban egy nagy hangú, arrogáns lány, aki maga köré gyűjtött egy csapat lányt, és ők szekálták. (Én ugyan nem tartoztam ebbe a „lánycsapatba”, nem is bántottam őt, de felnőttként életem egyik legnagyobb hibájának tartom, hogy nem is álltam ki mellette.)

1. A kiközösítésnek mi volt az indoka?

Nagyon csendes, visszahúzódó lány volt. Egyébként semmi gáz nem volt vele emlékeim szerint. Sokat gondolkodtam már ezen, min múlhatnak ezek a dolgok, mert én is „introvertált” típus vagyok, mégis mindig volt egy-két barátnőm, és ha szívózni próbáltak velem, azt azért nem hagytam.

2. A szülők mennyire pártolták, hogy a gyerekeik ne játszanak a kiközösített gyerekkel?

Nem emlékszem, hogy bárki is foglalkozott volna a szülőkön kívül ezzel. Azt sem tudom, hogy a kiközösített lány szülei vajon tudták-e, mi folyik…

3. A tanárok hogyan viszonyultak/viszonyulnak ehhez? Védik a gyereket vagy a többi gyerek táborában van?

Lásd az előző kérdést, a kutya nem foglalkozott ezzel akkoriban. Sajnos.

A fiam sulijában alsóban szintén volt egy kissrác, akit kiközösítettek. Vele kapcsolatban:

1. A kiközösítésnek mi volt az indoka?

Ő egy elég „fura” gyerek volt, pl. simán lehúzta a gatyáját és mutogatta magát a gyerekeknek…

2. A szülők mennyire pártolták, hogy a gyerekeik ne játszanak a kiközösített gyerekkel?

Próbáltam az anyukával beszélgetni egyszer, de elzárkózott tőle (az volt az indoka, hogy neki van 4 gyereke, nem érdekli a téma), a fiammal is beszélgettem róla, hogyan lehetne segíteni neki, de azt mondta, sajnos nagyon nem jó fej a gyerek, így nem erőltettem tovább a dolgot. Mondjuk a fiam nem is bántotta a srácot, de mivel úgy látta, ő maga is erősen tehet a saját kiközösítéséről, nem is állt ki mellette. Jó pár szülővel jó viszonyban voltam, ők is hasonlókról számoltak be.

3. A tanárok hogyan viszonyultak/viszonyulnak ehhez? Védik a gyereket vagy a többi gyerek táborában van?

Nekem (más szülőtársakkal egyetemben) az volt az érzésem, a tanárok szemet húnytak a probléma felett, mert jól jött nekik, hogy ezt a „fura” gyereket így kicsinálja az osztály, nem nekik kell eltanácsolni. Valóban el is vitték a kisfiút máshová.

(az 5–6. válaszoló vagyok) Még valamivel kiegészíteném a két sztorit, mert szülőként foglalkoztat a szülői oldal.

A saját alsós osztályomról írtban említett kislány (a kiközösítés hangadója) szerintem azért lett ilyen „akarnok”, mert az apja nagyon erősen ráerőltette a a saját akaratát, tolta a versenysport irányába, és szerintem az ebből adódó frusztrációit élte ki a suliban a gyengébbeken, akiket irányíthatott, szekálhatott.

A fiam osztályában pedig a kiközösített osztálytársnál volt valami otthoni gebasz, mint írtam, az anyuka határozottan elutasítota, hogy beszéljen velem (pedig nem vagyok ijesztő vagy agresszív :)), annyit tudtunk a családról, hogy a többi tesó már érettségin túl volt… vagyis valószínleg „elfáradt” már a család, ezzel a gyerekkel nem igazán foglalkoztak, ezért lehettek szocializációs problémái. De persze ez csak feltevés.

Általánosságban azt gondolom, jó, ha egy szülő általánosban megismerkedik (ad absurdum összebarátkozik) más szülőkkel, a fiamnál alsóban gyakori volt, hogy suli után kivittük a gyerekeket együtt „szaladgálni” valahová, ami nem csak azért jó, mert a gyerek látja, hgoyan „szocializálódnak” a szülei (pl. mindenkivel el tudnak beszélgetni normálisan), vagy mert megismerjük, kikhez megy át majd a gyerekünk játszani, hanem a sulis tapasztalatokat is megoszthatjuk. Én szeretem a problémákat is több szempontból megvizsgálni, mielőtt lépek, így pl. ha a gyerek mesélt valami durva sztorit, akkor arról meg tudtam kérdezni a szülőtársakat is, stb.

Ezt csak azért írom, mert itt a gyerekvállalás topikban egyszer volt hasonló kérdés, ahol sokan olyanokat írtak, hogy ők ugyan nem kíváncsiak más gyerek szüleire… lelkük rajta, mi egy-két családdal kifejezetten baráti viszonyt alakítottunk ki végül, és azután is tartjuk a kapcsolatot, hogy már nem járnak egy suliba a srácok. Nyilván nem kell mindenkivel jópofizni… mondjuk érdekes, hogy azt tapasztaltam, a gyerekek valahogy a hasonló „értékrenddel” bíró családok gyerekeivel barátkoznak.