Mennyire normális, ha igyekszem védeni a magánéletemet, amennyire csak lehet? Csak én reagálom túl ezeket a kérdéseket?

A kollégáim előszeretettel kérdezősködnek a magánéletemmel kapcsolatban, mivel új munkatárs vagyok, pedig már lassan egy éve dolgozom velük.

Minden érdekli őket. Azt is szóváteszik, ha szabadnapomon a munkahely közelében meglátják az autómat, ahogyan arról is be kell számolnom, hogy mit csináltam a szabadnapomon vagy éppen az ünnepek alatt. Ilyenkor csak annyit válaszolok, hogy „minden a tervek szerint ment”. Azt is megjegyzik, ha reggelente látnak munkába jönni, hogy melyik irányból jöttem, már csak a rendszámomat nem mondják meg pontosan.

Családtagjaimról is kérdezősködnek (ki mit és hol dolgozik, mikor vannak otthon). Már házszámra pontosan is megkérdezték, hol lakom és kivel.

Általában elengedem a fülem mellett ezeket és az ehhez hasonló – számomra – személyes kérdéseket, mert úgy érzem, semmi közük hozzá. Ha már többszöri alkalommal kérdeznek rá, kitérő/semleges választ adok, hátha megunják a kérdezősködést. Már a tarsolyomban van az is, hogy a legközelebbi ilyen alkalommal szóljak, hogy ez nem tartozik rájuk. De nem adják fel, kérdezősködnek.

Nagyon próbálom elhatárolni a magánéletemet a munkahelyi élettől. Úgy vélem, ez nem oda tartozik. Két külön dolog a kettő. Ne az alapján ítéljenek meg, hogy karácsonytól újév elejéig síelni voltam, hol és meddig nyaralok, milyen értékű és mekkora lakásom/házam/autóm van, vagy éppen az, hogy a családtagjaim mit dolgoznak és miért éppen azt, valamint mennyi pénzt keresnek. Ahogyan ne az alapján ítéljenek meg, hogy mennyi pénzből kell gazdálkodnom és ne gyűljenek azért, hogy nincsenek „filléres problémáim”, nem kell hóközepétől az árakat nézegetnem és a legolcsóbb termékeket keresgélnem, valamint már hó végére-elejére már egy vasam sincs. De úgy látszik, ez elég ehhez…