Milyen érzés volt nektek, mikor magatok mögött tudtátok az utolsó munkanapot egy munkahelyen?

Mikor még szakmát tanultam a szakmai gyakorlati helyemen a főnököm csodákat várt tőlem meg folyton ugatott minden szarért közben kaptam azt a kemény 13000 ft-os ösztöndíjat, utáltam ott dolgozni mindenki fúrta a másikat meg a főnök is paraszt volt.

Utolsó nap mikor sétáltam hazafele, egy szakaszon így enyhén széttárt karokkal az ég felé bámulva mint aki éppen megvilágosodik halkan kimondtam "végreb@$zdmeg" és boldogan ballagtam hazafelé :D

Pár hónapja estem át ugyanezen. Igazából nekem nem volt bajom a régi munkámmal, szerettem csinálni, kollégákkal is nagyon jól kijöttem. Gondom azzal volt hogy a vezetőség pocsék lett, pedig régen velük sem volt baj, csak ugye több elvárás lett, több panasz minden hülyeségre, régen jókedvvel mentem munkába, utolsó pár hónapba meg gyomorideggel és majdnem mindennap úgy végeztem hogy idegbeteg voltam gyakorlatilag, és sokkal jobban elfáradtam, nem fizikailag, hanem szellemileg. Persze a pénz sem volt a legjobb, jó megéltem belőle úgy ahogy de azért sokat számított az hogy ahova mentem új helyemre ott azért jóval több az alapbér is, és azért a pluszok is jobbak. De nem csak emiatt döntöttem a váltásnál hanem a vezetőség hülyesége miatt láttam úgy hogy menni kell onnan, mert annak nem volt értelme hogy idegileg tönkremenjek olyan fizetés mellett hogy megélek belőle de további pluszra nem telik. Oké nem élek egyedül, de arra is kellett gondolnom hogy mi lesz ha már egyedül maradok.

Utolsó napomon amit még kértek hogy dolgozzak le, úgy mentem be hogy csak bementem, nézelődtem, valamit szöszmötöltem és beszélgettem mindenkivel aki épp bent volt. A főnököket sem érdekelte már hogy dolgozok-e vagy csak ott vagyok, mert akkor valami ellenőrzés miatt kellett hogy meglegyen a minimális létszám. Igazából már szartam bele mindenbe magába a munkába, az utolsó pár órám úgy is a sok papírmunkával, meg a dolgaim leadásával telt. Műszak vége előtt 2 órával fogtam magam, és hazaballagtam. A kártyám leadtam a portán, igazából nem lehetett volna elmennem, de nem érdekelt, mert a fizetésemet aznap átutalták, minden megvolt, igazából már nem láttam értelmét hogy kihúzzam a műszak végéig, meg a munkámat is már az utódom végezte tehát az sem hogy otthagytam mindent mert már volt oda ember, és nem szúrtam ki a kollégákkal sem.

De az érzés az a hihetetlen megkönnyebbülés az leírhatatlan amikor végre megszűnt az az idegesség érzet ami hónapok óta gyötört szinte.

Egyedül a jó társaság hiányzik a mai napig, igaz hogy néha találkozgatunk, de az mégsem olyan sajnos.