Nektek van/volt nagyon fiatal, huszonéves főnökötök?

Volt. Élettapasztalat 0, szakmai tapasztalat minimális, emberismeret 0. 23-24 éves lehetett. Abba a lukba nyalt ahonnan a szél fújt, akiről tudta, hogy se elől, se hátul senki, nem kell tartani tőle, annak jól alá akasztott.

Emlékszem egyszer a háta mögött leköcsögöztem a "nagyfőnökömet", vissza mondta neki. Baromi nagy cirkusz kerekedett ki belőle, el akartak távolítani.

Egyébként ma már sehol sincsen, valahol külföldön lébecol, abszolút de más területen dolgozik.

Én 22 évesen kaptam olyan munkát, ahol egyedül vittem mindent, lényegében a vezetői döntéshozataltól az egyszerű adminisztrációig én végeztem mindent, egyedül nem bírtam és felvettem magam mellé valakit aki az általánosabb asszisztensi feladatokat végzi. Amúgy amennyire élveztem a hirtelen jött sikert annyira le is stresszelt és a próbaidő végén felmondtam. Akkoriban még gondolkodtam is azon, hogy esetleg majd kellő szakmai tapasztalattal szívesen lennék vezető, de így pár évre rá most azt mondom, hogy nem biztos, hogy alkalmas vagyok rá... Alapból nehezen bírom a stresszte, sokszor bizonytalan vagyok, jól jön ha valakitől lehet kérdezni, segíthet a döntéshozatalban, vagy van kire kenni a felelősséget. (Egyébként a munkahelyi megbeszélésen tökre nem erről volt szó.)

A mostani főnököm 29 éves és tök jó:) Szóval ez szerintem személyiség és kompetencia kérdése inkább, de tényleg kell pár év tapasztalat azért, hogy legyen szakmai hitelessége az embernek.

Én 26 éves koromban kerültem középvezetői székbe. Az első 2 évem kőkemény küzdés volt. Nulla szakmai tapasztalattal egy ilyen pozícióba kerülne marha stresszes. Nyilván személyiség függő, hogy kiből mit hoz ki a dolog, valaki felül a magas lóra, valakit agyon stresszel a teljesítési kényszer. Én az utóbbiak közé tartoztam és nem segített az sem, hogy rengeteg rosszindulatú pletyka terjedt a hátam mögött. Az első évben minden második nap úgy mentem haza, hogy én ezt feladom, nem bírom tovább, nem nekem való. Persze ezt a munkahelyemen sosem hangoztattam. Ha visszagondolok azokra a beszólásokra, rosszindulatú megjegyzésekre, amiket akkoriban elviseltem, nem is értem hogy bírtam ebben a közegben megmaradni.

Mindenesetre igyekszek lelkiismeretes vezető lenni, aki figyel az embereire, csillapítja, még is átadja a fentről érkező ostorcsapásokat, ösztönöz és lelkesít, elismer és megköszön... Közel sem vagyok tökéletes még mindig és valószínű soha nem is leszek, de mindig az embereim az elsők!!! Már ismernek, tudják, hogy miért harapok, mitől tudom tépni a hajam és azt is tudják mik a gyengéim. Pl. feledékeny vagyok, így addig nem lépnek ki az irodámból, amíg fel nem írtam a kérésüket/észrevételüket. Ez az én elvárásom feléjük, mert inkább elismerem, hogy ebben nagyon rossz vagyok és rákényszerítem magamat, hogy javítsak a "rendszeren", minthogy mindig elmaradjon minden.

Szóval vannak ilyen és olyan vezetők, azonban nem gondolom, hogy csak a fiatalok között lenne arrogáns bunkó, vagy éppen ennek a tökéletes ellentéte.