Milyen volt az iskolat levaltalni a munkahelyre?

Furcsa. :) Az iskolában lehet "linkeskedni", a max. ami történik, hogy kapsz egy egyest, vagy beírást, vagy mit tudom én. Munkahelyen - mondjuk ez függ persze attól is, hogy az micsoda - igazi felelősséged lehet.

Én olyan helyre kerültem, ahol rögtön volt bizonyos felelősségem (nyilván kezdőként nem élet-halál felett azért), és ez kicsit megrémített.

Én ekkor éreztem azt, hogy felnőtté váltam. 18 éves koromban nem történt semmi "extra", de amikor egyetemről kikerülve elmentem dolgozni, akkor hirtelen másnak éreztem az életemet. Utólag már látom, hogy ennél sokkal fokozatosabb volt az átmenet, de akkor nem úgy tűnt.

Ugyanakkor megkönnyebbülés is volt, hiszen az egyetem nagyon-nagyon kemény volt, rengeteg vizsgával, izgulással... Ettől valamilyen szinten - a szakvizsgákig - megszabadultam.

Az igazi nagy fellélegzés, az új "korszak" pedig a szakvizsgák letételével kezdődött, újabb 4 év után.

Felszabadulás. Nem kell többet tanulni, nincs az a kellemetlen érzés egy-egy regény olvasása közben, hogy inkább a jegyzeteimet kéne bújni ehelyett. Van pénzem, ebből tudok előre tervezni, nem kilátástalan az életem mint az egyetem alatt.

Viszont ami meg rossz, hogy munkánál nincs olyan hogy gondolok egyet reggel és inkább ellógom az egész napot mert fáradt vagyok. Na ez hiányzik az egyetemi évekről.

Az munkahelytől is függ.

Nekem az a legnagyobb megkönnyebbülés, hogy vége annak, ami a suliban volt, hogy reggeltől délutánig bent pusztulsz, aztán otthon is tanulsz, és magadra alig marad időd.

Olyan munkahelyre sose mennék, ahol a napi feladatokon túlmenően kell foglalkozni a dolgokkal. Pl ezek a pályázatírósdi, menedzser, stb stb. "Robotszereű" monoton munka, az a jó. Ahol az egyik napnak vége, és a másik attól független, otthon pedig emlékezned se kell rá, hogy hol dolgozol.

Jelenleg 2 munkahelyem van. Iroda és mellette taxi.

Az irodában is az a feladatom, hogy A-ból B-be írogassam a dolgokat, komolyabbat el se vállalnék, mert idegileg felőrölne, ha agyalni kéne rajta.

A taxinál hasonló a helyzet, beszáll egy utas, A-ból B-be elviszem, fizet és csá. Itt kell törődni az autó dolgaival, meg adófizetésre figyelni, de ennyi. Privát autónak is jár le a műszakija, kell szervizelni, ez meg az, tehát nem sok extra. Szóval nekem nagy megkönnyebbülés volt, hogy elfelejthettem az iskolát, és nincs az a pénz, amiért még egy diplomára vagy bármi másra évekre iskolapadba ülnék, és vizsgák meg hasonló marhaságok miatt stresszelném magam. Így is túl sok időt csesztem el tanulásra az életemből, 70%-ig fölöslegesen (a maradék 30% az az angol tudásom, aminek taxisként majdnem minden nap hasznát veszem, hozzá kell tenni, hogy angol tudásom nagy részét nem a suliban, hanem a régen angol nyelvű cartoon network, discovery channel stb adók műsoraiból szedtem össze)

Nekem fordítva, a főiskola volt lazább, bár az első munkahelyem sem volt az a kifejezett taposómalom.

Nehézség szempontjából:

Gimnázium > munkahely

munkahely > főiskola

Bár az igaz, hogy utóbb már nem voltak olyan frusztráló tényezők, hogy meglesz-e a diploma, sikerül-e elhelyezkednem, stb.

Tehát annak, aki gimnazista: kevés kivétellel szerintem minden munkahely jobb annál.

Furcsa volt. Én középiskola után kezdtem el dolgozni. Még nagyon gyereknek éreztem magam.

Egyrészt jobb volt, mert a munka elvégzése után szabad voltam, nem volt házifeladat, dolgozatra készülés, stb.

De nehezebb is volt, mert nagyobb a felelősség, komolyabb következménye van, ha hibázol. És persze hiányoztak a szünetek is :)

De egész hamar elkezdtem élvezni. Végre volt pénzen, tudtam magamnak vásárolni, mászkálni mindenfelé a barátokkal. Szóval jó volt.

Amikor elkezdtem dolgozni, az első pár év volt életem egyik legfelhőtlenebb időszaka.

Azóta persze több a felelősség munkában is, meg otthon is, család, stb. De az anno olyan szép, szabad időszak volt.

Olyan helyen kell elhelyezkedni, amihez tudod, hogy értesz, és szívvel, lélekkel csinálod. Akkor nem lesz annyira stresszes, jól érzed magad benne, és nem "letudni" akarod a napot, hanem telesíteni. Én tudom magamról, hogy nem vagyok egy törtető karrierista, nem bírom a stresszt, a feszültséget, de vezetni tudok, és szeretek, nem nyűg beülni az autóba. Ezért lettem taxis. Szinte semmi mást nem szeretek csinálni a vezetésen kívül, amiből így vagy úgy, de meg lehet élni. Ezt a környezetem nehezen fogadta, mert hogy szerintük céltalan az életem, nincsenek ambícióim. Ez valahol igaz is. Csak "átvészelni" szeretném még a maradék kb 50 évemet, a lehető legkisebb stresszel. Azon kívül van két célom. Mielőtt feldobom a talpam, legyen meg a 2-3 milló balesetmentes kilométer, illetve, hogy (ha létezik ilyesmi) szeretnék a város "legjobb" taxisa lenni, akinek az autóját keresik az emberek a városban, ha taxival akarnak utazni, és a becenevemről mindenkinek a városban beugrik, hogy ki vagyok. Ennyi.

Nem vágyom nagy házra, kövér bankszámlára, meg egzotikus nyaralásokra, csak egy nyugodt, stressz és fölösleges agyalás nélküli életre. Mert a családomnak is az az érdeke, hogy kiegyensúlyozott legyek, és hazaérve ne b@$$zon szét az ideg, ne toljam fel az agyam minden marhaságon.

Annak ellenére is, hogy mentális betegségben szenvedek, sokkal jobban érzem magam a munkahelyemen, mint anno az iskolában. Idő kellett, hogy megszokjam, de amíg ez középiskolában három év volt, itt egy hónap alatt összeszedtem magam.

Megkönnyebbültem. Plusz van pénzem, amit eddig nem mondhattam el magamról.