Ti mit tettetek volna a helyemben?

Most mondtam fel a héten a munkahelyemen ahol durván öt hetet dolgoztam. Csütörtöktől leszek kijelentve, de holnap holnapután nem kell bemennem dolgozni, a túlóráimból megy le.

Oltóanyaggyártó üzemben dolgoztam, ahová előkészítő asszisztensnek vettek fel. Ha tudtam volna hová jelentkezem akkor tuti nem megyek, ugyanis nem a munkával, hanem azzal az emberrel akivel dolgoztam volt a baj. Tiszta elmebeteg egy középkorú nő, aki mellé senki sem akart menni, már évek óta egyedül van, a termelési asszisztensek közül mentek hozzá helyettesíteni, minden héten más. Aki ott dolgozik vele annak túlóráznia kell egy héten háromszor a szezonban. Négy hónap a szezon, áprilistól augusztusig, vagy jó esetben vége júli közepén.

Igazából még kb egy hónapot kellett volna kibírnom vele de nem tudtam. Két héttel ezelőtt kijelentette, hogy ő szólni fog a csoportvezetőnek, hogy nem akar velem dolgozni ha nem szedem össze magam. Erre rá tíz percre már szólt is. Nem tudom mit várt másfél hét alatt majd mindent tudni fogok ami mellette töltöttem, ráadásul ez nem is olyan egyszerű mert minden eszközt másképp kell csomagolni, sterilizálni kell, tudni kell mi micsoda, hőlégbe kell járatni, komoly dolgok, mégis csak oltóanyagokról van szó, dolgozni is csak úgy dolgozhattunk, hogy védőruházat volt rajtunk, csak a szemünk lehetett ki.

Beszéltem is a csoportvezetővel, hogy most mi lesz akkor velem, mondta, hogy áttesz engem az oltószívóba a többiekhez egyenlőre és utána meglátjuk. Ott voltam két hétig, már örültem neki, és reméltem nem raknak vissza, erre most hétfőtől vissza kellett mennem. Közben beszéltek is ezzel a nővel, mert annak is oka van, hogy senki nem akar odamenni mellé. Mondták neki, hogy legyen türelmesebb gondolom. Mindenki utálja ott amúgy, csak ugye mindenki csöndben van, fő a békesség, meg féltik a munkájukat.

Egy hete már azt hallgattam, hogy "jaj szegény nem irigyellek, én tuti nem mennék oda, nehéz természete van, hangulat ember, nem lennék a helyedben, sajnálom"

és így elég rossz hangulatban mentem már be dolgozni.

Bár a tegnapi nap viszonylag békésen nyugisan telt, visszafogottabb volt, na de úgyis bekattan utána. A tegnapi nap meg tudtam úszni a túlórát, mert ballagásra kellett mennem. Már napok óta rágódtam rajta mit tegyek, maradjak vagy ne maradjak. Már ezzel álmodtam, gyomorgörcsöm volt. Tudom, hogy én sem kezelem jól a dolgokat, mert le kéne mindennek peregni rólam, de sajnos nehezen teszem túl magam dolgokon. Pedig nem érdemes egy bolond miatt sem idegeskedni tudom, de ha belegondolok, hogy még ha egy hónap is, akkor is össze vagyok vele zárva hétfő, kedd, szerda 10-12 órát, csütörtök, péntek nyolc órát, és még a szombati nap végén is. Dolgoztunk szombaton is de csak délig, de akkor csak mosogatnom kellett vele hála Istennek. Állítólag most megdicsért engem, de akkor is csak eláztatott előtte mások előtt, rólam pofázott a hátam mögött, kiváltképp utálatos volt velem, ezt meg is mondtam a csoportvezetőnek.Nem bírtam volna ki vele, annyi túlórát is, amit amúgy ki sem fizetnek, csak csúszóba lehet kivenni.

Többen mentek már el mellőle hallottam. Elviselhetetlen hosszútávon.

Igazából nem bántana különösebbképpen az egész ha lett volna már egy hosszú ideig tartó munkahelyem. 24 éves leszek, egy éve vagyok fenn Budapesten, ezalatt az egy év alatt volt három munkám is. Igaz az egyik csak alkalmi jellegű. Az egyik helyen nekem mondtak fel, a másikon pedig én mondtam fel. Otthon vidéken is dolgoztam, ott szintén nekem mondtak fel. Ezek eladói munkák voltak amit nagyon utáltam. Az egyértelmű, hogy az ilyen jellegű munka, ami nem kereskedelem, hanem gyár vagy üzem jobban fekszik, bár a monotonitás is szörnyű, de inkább minthogy tukmáljak, de az egész attól függ, ki, hogy érzi magát a munkahelyen, hogy kivel dolgozik együtt.

Csak bánt kicsit, hogy két hónapnál többet még nem dolgoztam egy helyen.

Jó,a mai világban ez nem furcsa, meg nagyon bizonytalan a helyzet, de lelkiismeret furdalásom van, hogy mivel nem halok éhen ha felmondok, ezért felmondok, mert nincs elég kitartásom egy kretént elviselni. De ha egy kicsit is jobb lett volna a helyzet még maradtam volna.

Azzal vigasztalom magam, hogy úgyis elküldtek volna szezon végén, vagy november környékén mikor szoktak lenni az elküldések.

Most már mindegy, mert eljöttem, csak kíváncsi vagyok más mit csinált volna.

Találni találok előbb utóbb mást, csak jó lenne azért tovább is, de olyan szerencsétlennek érzem magam, mintha egy viharfelhőt húzgálnék magam után.