3 hete dolgozom, de már úgy érzem, hogy a kiégés veszélye fenyeget. Mit tegyek? Jó hivatást választottam?

Előre is bocsi, hogy hosszú lesz, és kicsit talán szétszórt is leszek, de gondolkodás nélkül írom le, ami eszembe jut :D

Friss diplomás pedagógus (gyógypedagógus) vagyok, 23 éves, lány. Szeptember elseje óta dolgozom. Aki ezen a pályán van, alapból veszélyeztetett a kiégésre, plusz nekem olyan a személyiségem, hogy kicsit határozatlan vagyok, csöndes, félénk, és szorongó (az elmúlt években ezen sokat javítottam, meg sokat "tettetem" illetve próbálom tettetni, hogy határozott vagyok, mert a mai világban csak az érvényesül, aki határozott, de ha még kívülről annak is tűnök néha, egyáltalán nem vagyok az).

Szeretek a gyerekekkel lenni, de pályakezdőként, úgy hogy más kolléga nincs mellettem, sokszor érzem úgy, hogy azt sem tudom mit csinálok, jól csinálom-e stb... (Utazó gyógypedagógus vagyok, minden nap másik oviba, suliba megyek ki, és ugye nincs mellettem másik gyógypedagógus. A "sima" pedagógusoknak, óvónőknek pályakezdőként ebből a szempontból sokkal könnyebb, mert napközben is körül vannak véve a már tapasztalt kollegákkal, ha bármiben bizonytalanok meg tudják kérdezni...). Szóval így 3 hét után úgy érzem, hogy nem is végzem rendesen a munkám. De ez nincs így, csak én érzem így. Kiválóan diplomáztam, az egyetemi gyakorlaton sem volt rám panasz, dicsértek, szerettek, több helyen is voltam gyakorlaton a 4 év alatt, és ezekről a helyekről 3-tól is kaptam állásajánlatot (ezek közül dolgozom most az egyiknél). Szóval biztos, hogy gyakorlaton nem csináltam semmit rosszul, másképp nem alkalmaztak volna annyi helyen. Mégis úgy érzem, sokszor, hogy nem csinálom jól, amit csinálok.

A másik problémám a rengeteg adminisztráció, meg papírmunka, több időt vesz el, mint amennyit a gyerekkel töltök... nem is gondolnátok mennyi papírmunka van napi szinten, engem meg kikészít :( Teljesen kedvemet veszi mindentől. És ilyenkor fantáziálok olyanokról, hogy miért nem valami szakmát választottam, pl cukrász, szakács, fodrász, vagy csak egyszerűen óvónő, nem gyógypedagógus. Itt is biztos meg van a felelősség, de biztos nem annyi mint nálam, meg egy szakmánál kevesebb a papírmunka is.

A minap, amikor mentem dolgozni és a buszomat vártam, arra jött autóval egy ismerősöm és felvett. Van egy másfél éves lánya, vele mentek csajos napot tartani. És egyszerre éreztem magam nagyon jól, és rosszul, mert örültem, hogy a buszozás helyett velük mehetek, és beszélgethetünk, meg a kislányt is szeretem, más résztől meg olyan vacakul éreztem magam, hogy én dolgozni megyek, pedig legszívesebben velük tölteném a napot én is. És erről az is eszembe jutott, hogy vajon nekem lesz-e valaha lányom, akivel majd csajos napos tarthatok? Mert jelenleg nincs párom sem, és azt is reménytelennek érzem, hogy valaha találjak valakit, de ezt már egy másik kérdésbe kellene kiírnom...

Miután így kiírtam magam, a véleményetekre lennék kíváncsi, hogy szerintetek ez meg fog változni, ahogy kicsivel nagyobb tapasztalatom lesz, és ez még csak ilyen kezdeti pánik, hogy vége a jó világnak, amikor csak tanulni kell meg órákra járni? Aztán ahogy egyre több tapasztalatom lesz és magabiztosabb leszek, elmúlik majd ez az érzés?