Hogy lehet kezelni egy fontoskodó kollégát? Egyfolytába mindenbe belepofátlankodik. Olyan mint egy pincsi.

Hát én meg tudlak érteni...

De - mint mindenre - az ilyenre is megoldást hoz a idő. Ha még új, jó eséllyel idővel elhagyja ezt a szokást. Ha mégse, akkor előbb-utóbb feljebb jut a ranglétrán, akkor majd megtudod, hogy csak "fölfelé" nyal, "lefele" valószínűleg rúg.

Egyfajta mentális zavarról van nála szó. Hogy pontosan melyikről, azt néha még komoly tesztek kitöltésével sem lehet diagnosztizálni. Bármelyikről is lenne szó, lényegtelen, mert csupán egy kategorizálást ad. Amivel aztán egyesek szívesen megbélyegeznek másokat (leginkább az APD-hez közel állók bélyegeznek, amit "gázlángolás"-nak is hívnak).

Legfontosabb: NEM betegség, de nem is jellemhiba, ám gyakran káros a környezetre (néha önmagára is). Eredete korai gyermekkora tehető, olyan szülőktől, amelyek maguk is ezek valamelyikében szenvednek (tehát ők nagyszülőtől, dédszülőtől, stb. akár hetediziglen).

A felsorolt jelenségek egy "empatá"-ra utalnak, aki az átlagosnál érzékenyebb is, és a közelállók hajalamosak "lábtörlő"-nek használni. Természetes, hogy idegesíti azokat, akiknek nagyon alacsony az önértékelésük (mint ahogy az empatának is alacsony), és bennük meg szégyenérzetet vált ki, azaz a szolgálatkészségüket látván pocsékul érzik magukat (egyesek szerint ez a rejtett NPD). Az empata - anélkül, hogy erről tudna(!!!) - meg ettől jól érzi magát, másoknál értékesebbnek látszik ilyenkor, ám eme érzés múló állapot, és hamarosan újra kezdi, mert csak egy könnyen szerzett öröm a számára, és az önbecslését emiatt ez nem növeli.

Az önbecsléshiány a föld fejlett társadalmainak egy egyre súlyosbodó népbetegsége, és az elfedésére irányuló igyekezetek okozzák azokat a társadalmi méretű problémákat amalyeket naponta tapasztalunk.

Az ok a fejlettségből adódik, azaz egyre nagyobb mértékben körbe vagyunk véve könnyű örömöket, élvezeteket adó lehetőségekkel, amelyek használatához nem kell erőfeszítés. Márpedig az önbecslést csak olyan tevékenységek növelhetik, amivel meg kell küzdeni. Ám ahelyett, hogy felvállalnánk a küzdelmet, s kihívásként tekintenénk a dogokra, inkább - elkényeztetettségünk okán - valami borzasztó akadálynak véljük azokat, amelyektől meg kellene szabadulnunk.

Ez az állapot egy hormonális félrebillenése az ember biokémiai rendszerének (dopamin rezisztencia), ahogy ezt már 2018 óta publikálják a függőségekkel foglalkozók. Ugyanaz a jelenség zajlik, mint a drogosoknál, akik ugyanolyan idegesítőkké válnak (csak más formában), és küzdenek önbecslésükkel, melynek alacsony voltát droggal enyhítik - rövid hatással.

A népesség - így mi magunk is - számos függőséggel küzdünk, amelyeket ma még nem nevezünk annak. Gyógyítható, mégpedig leszokással, amelyet azonban csak önként vállalva vihetünk sikerre, közben megküzdve az ugyanúgy jelentkező elvonási tünetekkel (az első 30 nap a nehéz!).

Mit tehetünk? Először önmagunkon kezdjük el! Ha sikerre jutunk, akkor már nem idegesítenek ilyen kollégák, de nem is használjuk ki őket. Az ő "jócselekedeti" függősége pedig az ő baja, mert előbb utóbb betegségeket generál benne, mentális eredettel, s némelyik ilyen kór végzetes is lehet (daganat, szklerózis, stb.) Mi hatni nem tudunk rájuk, s csak rontunk a helyzeten, bármit is tesz (bajáról felvilágosítani pedig TILOS).

Valahol sajnos tudják (a legfölül lévők fölött láthatatlanul bujkálva, s manipulálva a társadalmakat), hogy egy népességet az ilyen állapotból egy háború hozza ki, és ennek a kivitelezésében mesterkednek. Csakhogy a mai helyzetben nagyon nagy az esélye egy totál végzetnek, ezért csak nagyon bekorlátozott területen kísérleteznek, van-e még hatása.