2 éve keresek munkát, de sehova sem hívnak vissza, Más is van ilyen helyzetben?

Ha nem találkoznak az - igen elgondolkodtató - elképzelések a munkáltató-munkavállalói oldalon - és sajnos a legtöbbször ez van - akkor nem talál munkát senki.

Vállalti jogtanácsosként olyat is látok, amit az "egyszeri halandó" nem feltétlenül: a munkáltatói -egyébként idióta - hozáállást a munkavállalókhoz.

Ma már senki nem veszi figyelembe a munkavállaló azon alapvető érdekét, hogy a munkájából szeretne megélni. Azért dolgozik, mert KELL és nem azért, mert pl. otthon unatkozik. Így a munkahelye elsősorban pénzkereséséről szól és nem éltre szóló barátságok kötéséről. Na ezt nem szeretik..

Olyan dolgokat várnak el, mint pl. lojalitás, önfeláldozás, a munka előtérbe helyezése a magánélettel szemben.... mindezért semmit, vagy nagyon keveset fizetnek.

A "bármilyen munkát elvállalok már, csak jöjjön valami" elképzelés, a legtöbb munkáltatónak eleve már nem is jön be.

Miért?

Mert az ilyen álláskereső nem elhivatott, hanem kétségbeesett.

Ezzel pedig az a baj (már munkaerőpiaci szempontból), hogy ez a helyzet csak ideig-óráig tart, addig amíg a felvett munkavállaló össze nem szedi magát valamennyire, anyagilag és pszichésen. De amint ez megvan, eltűnik a balféken a munkáltatót Sz@rban hagyva.. Na most az munkáltatótól sem várható el, hogy pusztán sajnálatból vagy jófejségből felvegyen valakit...

Azért a munkáltató sem Máltai Szeretetszolgálat.

Aki pedig képes lenne - a rászorultsága miatt - a tudását, szakképzettségét messze alulmúló munkát is vállani, ott pedig az a baj, hogy az ilyen az önbecsülését is feladta (mert kénytelen volt).

Aki semmire - vagy nagyon kevésre - tartja önmagát, annak ez a munkákján is látszik: egy boldog, kiegyensúlyozott ember, akit büszkévé tesz a munkája, teljesen más intenzitással és eredménnyel dolgozik, mint aki kényszerhelyzetben csinálja. Ennélfogva aki "rá van szorulva" a munkára, az nemcsak nem teljesít a elvárásoknak megfelelően (boldogtalan, kedvtelen, egyhangú, "csak" a munkájával törődik) hanem a kollégáival sem jön ki jól (nem beszéli ki a másikat a háta mögött, nem fúr meg senkit és nem pletykál).

Az állásinterjún ma már nem a szakmai jártasság a "mérce" , hanem az, hogy Facebook - on, Instagramon hány követője van valakinek, mert csak az a "társasági" ember, így a jó munkaerő - így vele lehet majd kibeszélni a másikat. Emelett elsősorban a személyes szimpátia lesz a fontos az interjúztatónak és nem a szakmai rátermettség, azért mert akivel egyforma a habitusa a főnöknek, az - elvileg - ugyanazokat a f@szságokat képviseli, így jó munkaerő.

Na most, aki ezekbe nem fér bele, annak nem lesz munkája (vagy csak nagyon nehezen).

A kérdés "csak" annyi, hogy mikor keveredsz be olyan állásinetrjúra, ahol pont Téged keresnek a Te mentalitásoddal, vagy éppen nincs nálad jobb...

Na ez tart hosszú ideig.