Minimum egyszer, ha többször a sors nem is ad rá lehetőséget, de meg kell tapasztalnia nindenkinek az őszinte boldogságot?! Ti hisztek a sorában?

Lehet, eleve nem vagy egy olyan barátkozó vagy közvetlen természet. Sokfélék vagyunk, én is eléggé magamnak való vagyok, viszont különbség, hogy én ezzel meg is elégszem. Egy kezemen meg tudom számolni azokat az embereket, akikkel szívesen találkozom személyesen is, de például amikor 3 és fél évig egy gyárban dolgoztam, nagyon sok jófej embert ismertem meg, akikkel más közös nevezőnk nem volt, csak a munka, és mégis elég jó kapcsolatok is kialakultak. Persze afféle szolidaritási alapon. Például amikor kigyulladt a gyár alattunk, akkor együtt meghitt menekülésben vettünk részt, és ez jó közösség összekovácsoló erő volt.

A "senki se szeret" problematikája általában abból fakad, hogy te nem szereted saját magadat, és nem látod, hogy mások hogyan látnak téged. Én sem tartom magam szeretni való embernek, sőt, elég nehéz embernek is tartom magam, ennek ellenére rettentő sok visszajelzést kapok rajongóktól, követőktől, akik szeretnek, sőt, munkatársaktól, főnököktől is. Annak ellenére, hogy csak ritkán találkozunk személyesen, még mindig én vagyok a társaság középpontja. És kapom a folyamatos visszajelzést, hogy szeretnek, és nagyra értékelik a munkámat, amit én nem látok egyáltalán különlegesnek.

Szóval a szeretet nem olyan dolog, amit állandóan mondogatnak egymásnak az emberek, de attól még szeretnek.

Én sok éve nyomtam egy resetet az egész életemen, amikor rendkívül rossz irányba kanyarodott. Azt akkor és úgy többé nem lehetett folytatni. Egy ideig én is hibáztattam mindenkit: a zsarnok apámat, aki sosem akart engem, és ebből nem is csinált titkot, az általános iskolai tanáraimat, akik már 12 évesen eldöntötték, hogy belőlem soha nem lesz rendes ember, csak egy börtöntöltelék, és olyan szinten mérgezték meg az elmémet, hogy a mai napig az ebből fakadó kisebbrendűségi komplexusomnak vagyok az áldozata. Ezért járatom magam csúcsra, és ezért fektetek a munkába 150%-ot. És ezért nem tudom a teljesítményem objektívan megítélni, mert nekem soha nem elég jó, amit én csinálok. Mások meg az egekbe magasztalnak.

Tehát mégiscsak jól csinálom, és nem lettem utcaseprő vagy csöves, ahogy apám nap mint nap az orrom alá dörgölte, se börtöntöltelék nem lettem, ahogy a tanáraim nap mint nap az orrom alá dörgölték. Nem hiszek a sorsban, de ha már a nyelvünk ilyen, akkor élek a szólással, és azt mondom: "a sors fintora", hogy én még mindig ezeknek az embereknek szeretnék megfelelni, és megmutatni, hogy mennyire nem volt igazuk 30 évvel ezelőtt, csak már ezek mind halottak. A tanáraim is, és apám is. Mégis akkora tüskét hagytak bennem gyerekkoromban, amit szerintem életem végéig hordozni fogok. De ezen nem lehet változtatni.

Viszont az életemet teljes egészében én irányítom, és folyamatosan képzem magam, tanulok és fejlődöm: a célom, valami olyan tartalmas, maradandó dolgot alkotni, amelyet emlegetnek azután is, ha én már nem leszek.

Ha valaki a "sors"-ban, az eleve elrendelésben hisz, az ellustálkodja az egész életét, mert ugyan minek is törné magát, széllel szemben nem lehet vizelni, ugyebár. Nem szeretek általában közhelyekkel dobálózni, de ennél jobb most nem jut eszembe: mindenki a maga szerencséjének a kovácsa.

Én sokat tanultam, és reménykedtem benne, hogy egyszer majd ráakadok olyasvalakire, akinek épp az én tudásomra lesz szüksége. Az idő eljött. Igaz, tíz évet egyfolytában dolgoztam rajta, de végül a türelmem és a kitartásom meghozta a gyümölcsét.