Kezdőoldal » Emberek » Magány, egyedüllét » Elmentem életemből először...

Elmentem életemből először pszichológushoz, higyjek neki?

Figyelt kérdés

Amiket elmondtam neki, összefoglalom most:

Azzal kezdtem hogy az alapvető problémám az, hogy nem tudom feldolgozni hogy mi az az élet, hogy lehet hogy a sok elem összeáll azzá, ami és most itt ülünk és beszélgetünk. Az utóbbi években eljutottam oda, hogy már szinte semminek nem tudok örülni, enni se szeretek, nem élvezek semmit. Az utóbbi két hónapban semmit sem csináltam, 12-13 órákat alszom. Rájöttem hogy a családom egy rakat szar, apám egy érzelmi analfabéta, anyám bipoláris, ez nem esik jól, nem haragszom rájuk de semmi esélyt nem látok arra hogy valaha is el tudjak velük beszélgetni mélyebben. Egy barátom van, akivel tényleg megértjük egymást és nagyjából tudjuk, mit érezhet a másik. A többi az csak felületes, mindennapi dolgoknál nem mélyebb témákat érintő barátság. Bulizni nem szeretek járni, erre ő kérdezett rá. Mondtam neki hogy gimnázium végéig tök jól elvoltam egyedül, néha barátokkal, aztán utána odáig jutottam hogy most itt vagyok. Felvettek egyetemre, de nem sokáig tartott ki a lelkesedés.


Arra ő kérdezett rá hogy párkapcsolatilag hogy állok. Mondtam hogy nem volt senkim, életemben összesen 4 randinak mondható ismerkedésem volt, de soha nem jutottam semmire. Aztán kérdezte hogy a mostani kollégiumban vannak-e lányok, ismerkedek-e velük, mondtam hogy nem. Amiért itt az oldalon le lettem hurrogva, hogy előbb össze kellene szednem magamat (kivétel nélkül mindenki azt hajtogatja hogy egyedül kell jól éreznie magát az embernek) és csak utána ismerkedni, erre kb. az volt a mondandójának a lényege hogy csajozzak és sokminden meg fog változni. Erre válaszoltam hogy persze, hiányzik hogy legyen mellettem egy ember, hogy megöleljen, de ebben az állapotban, amikor sokszor még magamra se vagyok kíváncsi és fogalmam sincs mit akarok az életben, hogy várhatom el hogy akárkivel is kapcsolatot alakítsak ki. Egy darabig azt hittem ez a megoldás, aztán már én is elbizonytalanodtam. Magamért nem érdemes élnem hogy nekem jó legyen, ezért is untam meg mindent és lettem ennyire befeléforduló. Amivel ő sem ellenkezett, hogy egy megoldás van, az, hogy elfelejtek az életen túlmutató dolgokon gondolkodni, a jelenre koncentrálok és meglátni mindenben a jót. Csak ez ebben a helyzetben most olyan, mintha egy láb nélküli embernek mondogatná valaki hogy próbáljon meg futni. Nem tudom mit miért csinálok, mi miért történik, nem csodálkoznék ha ez is csak ablakon kidobott pénz lenne. De tulajdonképpen nem is érdekelne, nincs szükségem semmi anyagi dologra, nincsenek terveim amit egyedül megvalósíthatnék, szóval nem leszek szomorúbb ha a semmiért fizetek (ezt nem mondtam neki csak így gondolom). Amit még említettem neki hogy volt egy elhatározásom egy éve, amikor már majdnem pszichológushoz mentem, és nyár végére sikeresen megcsináltam. Még ő is elismerte hogy ez nem kis teljesítmény, mondtam hogy erre bárki képes, csak elhatározás kérdése. A poén az egészben hogy úgy érzem semmire nem volt jó az egész, nem lettem boldogabb, sőt mitöbb, el kellett mennem orvoshoz. Ennyi. 24/F


2018. nov. 26. 16:09
1 2
 11/11 anonim ***** válasza:

Egy alkalom után még ne várj javulást, de lesz!

Vannak dolgok, amit egyedül nem tudunk megoldani, a saját dolgainkra sincs rálátásunk.

Egy évig tartott, mire összeszedtem magam a romjaimból, pszichológus segítségével. Kitartás!! :)

2018. nov. 27. 04:58
Hasznos számodra ez a válasz?
1 2

Kapcsolódó kérdések:




Minden jog fenntartva © 2024, www.gyakorikerdesek.hu
GYIK | Szabályzat | Jogi nyilatkozat | Adatvédelem | Cookie beállítások | WebMinute Kft. | Facebook | Kapcsolat: info(kukac)gyakorikerdesek.hu

A weboldalon megjelenő anyagok nem minősülnek szerkesztői tartalomnak, előzetes ellenőrzésen nem esnek át, az üzemeltető véleményét nem tükrözik.
Ha kifogással szeretne élni valamely tartalommal kapcsolatban, kérjük jelezze e-mailes elérhetőségünkön!