Van itt gyakorin olyan ember akinek elèggè fèlresiklott az èlete, esetleg megosztanà a tortenetèt?

A hashtagszopás azért vall némi humorérzékre...:D

Egyébként voltam már padlón. 4 éve otthagytam az egyetemet, elveszettem a barátaimat és a párkapcsolatomat, valamint az összes pénzemet és hazaköltöztem egy $zaros kis faluba, ahol semmi nincs. egyetlen dolog amit elértem így 28 éves koromra egy érettségi volt. Na innen álltam fel. Befejeztem az egyetemet, lett jó munkám, párkapcsolatom, és néhány új barátom, valamint régiek közül is párral rendbejött. De ehhez kellett az hogy a kisiklást ne úgy értelmezzem hogy húú most aztán vége az életnek és örök depi brühühü, hanem tanulásgnak és egy jelnek hogy helytelenül éltem, és ezen változtatni kell.

Ezt tudom tanácsolni neked is! És butázhatsz emiatt, de én rendberaktam az életem, te meg ott vergődsz a padlón, mert nem vagy képes belátni, hogy a boldogságért tenni kell, néha kínok kínján át vezet hozzá az út. Ha feladod rába$zol. Az élet nem olyan, hogy majd megsajnál téged, mert már sokat szenvedtél.

benéztem a szakot, ahova jelentkeztem..

két bátyám szakmai irányba ment tovább, tekintve, hogy nem volt tudomásom semmiről, és szülők nyomására is kiderült, hogy valaminek kell lennem, programozónak mentem tovább tanulni.. ment is, de nem szerettem, teljesen úgy éreztem magam, hogy kiégtem benne.. majd változtatni akartam 12. év vége után, de ismét szülői nyomásra végül elvégeztem a programozói OKJ-t.. most jelenleg munkanélküliként CBA-s munkahelyen gondolkozom, teljesen el vagyok keseredve

Apám gyűlölt, egész gyerekkoromban alázott, gyalázott, pocskondiázott, úgyhogy mondjuk úgy, nem valami szociális, önbizalomtól duzzadó felnőtt lett belőlem. Fiatal felnőttként sokáig iszonyú depressziós voltam, azóta összeszedtem mgam, megvagyok a kis világomban, csak nehezen tudok másokkal kapcsolatot teremteni.

Rohadt sokat segít, hogy van normális munkám (bár otthonról dolgozom, munkahelyet nem bírnék elviselni) és rendesen keresek. Erre nagyon érdemes rágyúrni, srácok, ha van rá lehetőség. Régen lyukas nadrágban jártam és kajára nem volt pénzem, úgyhogy saját példámból mondhatom, hogy ég és föld különbség van egy csóró, magát eltartani nem tudó szerencsétlen meg egy független, jól kereső szerencsétlen között.

Enyhén introvertált vagyok. Érettségi után szép lassan szét széledtek a haverok, újakat meg nem tudtam szerezni. Olyan szakmát mentem el tanulni, amit nem is szerettem, otthagytam, leraktam két OKJ tanfolyamot, költözgettem az országban, majd külföldre mentem dolgozni, majd ismét haza, szarabbnál szarabb munkákat végezve. Ismerkedni nem tudtam, főleg gyárakban dolgoztam, ott meg egyszerűen nem találtam magamnak való beszélgetőpartnert, havert. Egyedül nem jártam el bulizni, szórakozni, így a csajozás sem igazán ment. Húszas éveim végére teljesen kiégtem, és munkanélküliként ülök a családi házban a szülőkkel, egy olyan városba, ahol semmi lehetőség. Munka nuku, fiatalok lelépnek. Most ott tartok hogy hová tovább? Legutóbbi állásinterjún elutasítottak és még inkább lelombozódtam. Vannak terveim, de ahhoz idő kell, a pénz meg vészesen fogy. Mindehhez hozzájön, hogy borzasztóan magányos is vagyok, és már azt sem tudom, hogy mivel kezdjem a változást, ha egyáltalán képes vagyok rá.

Röviden, nem önfényezés, de rohadtul meg van az eszem, nem vagyok egy buta ember (talán ilyen alja melókban ezért nem jövök ki az emberekkel), ugyanakkor meg későn érő típus vagyok. Lázadtam, hogy majd én tudom hová megyek tanulni, hogy majd nekem külföldön jobb lessz, összejönnek a dolgok. És igen, ha úgy nézzük sokfelé jártam a világban, az országban, sok munkahelyen megfordultam, találkoztam, próbáltam ismerkedni emberekkel, ugyanakkor meg még sem tettem semmit. 16 évesen nem vettem rá magam, hogy leüljek tanulni, inkább csak a haverok meg a buli, leszartam az egyetemet, később se vettem a fáradtságot, hogy jelentkezzek, még ha ahhoz az is kellett volna, hogy újra érettségizem, vagy lerakok egy nyelvvizsgát. Arra sem vállaltam felelősséget, hogy elköltözök és igenis keményen dolgozok, mindent beáldozva, még ha nem is jutok sehová, mert itt volt a szülői ház, ahová mindig visszajöhettem. Aztán most 29 évesen olyan sírós, picsogós lettem, mint egy 10 éves kislány. Rávettem magam a nyelvtanulásra, elkezdtem utána nézegetni a programozásnak, hogy majd itthon félre dobva mindent, megtanulok és egy normális állást szerzek vele, egy felelősségteljes életet felépítve. Nehéz lesz, és nem tudom hogy képes leszek-e rá. Az sem sokat segít, hogy én tényleg nem születtem semmiféle tehetséggel. Nem voltam sohasem jó matekból, irodalomból, töriből, nyelvtanulásból, informatikához se feltétlen konyítok extra mód, nincsenek testi adottságom, művészethez sincs semmiféle hajlamom, beszédkészségem sem jó. Így azért nehéz, pláne arra rájönni, hogy mit is szeretne az ember kezdeni magával.

Vannak tervek: diétázom, átálltam egészséges életmódra, itthon edzek és amint lesz olyan fizikumom, hogy eljárjak a kondiba, elfogok, nekiálltam nyelvet tanulni, többet levegőn lenni, és valami munka is kellene. Utóbbi a legnehezebb, mert semmi kilátás kb. 60 kilométeres körzetben. Ha meg messzire utazom a munka miatt, akkor se fejlődni, se ismerkedni nincs esélyem. Szórakozásom jelenleg a mozi.

Nagyjából ennyi, az a baj hogy túlságosan álmodozó típus vagyok, aki fél bármibe is belefogni, mondván úgyse képes semmire sem.