Magányban élő 20-40 közöttiek. Leírnátok, mi által kerültetek ebbe az állapotba, esetleg hogy oldottátok meg? Mik a kilátások?

Több tragédia az életemben, egyébként házas voltam, de igazából ezt leszámítva mindig rossz lóra tettem.

Volt egy vállalkozásom, ami egy másik embernek hála tönkrement.

Aztán végülis ez volt az utolsó csepp a pohárban.

Depressziós lettem, bár nem totálban, de eléggé.

Szépen ráment a házasságom.

Hazaköltöztem anyámhoz.

Héten szabadságon vagyok, semmit nem csináltam, csak fekszek az ágyban.

Jah edzeni voltam kétszer teremben.

Lennének jelentkezők nők között, de nincs kedvem hozzájuk.

Már nincs kedvem igazából élni.

Öngyilkos hajlamom totál nulla, szal most úgy érzem magam, mint amikor az ember vár egy buszmegállóban és nem történik semmi.

Igazából nem is akarom, hogy történjen.

Ez van.

Van tető a fejem fölött, étel, munkám, internet, többi le van szarva.

Én még gyerekkoromban vesztettem el az édesanyám, többek között emiatt olyan személyiségem alakult ki, hogy nehezen mennek a kapcsolatok (baráti, családi, párkapcsolat). Nagyon ragaszkodó típus vagyok, de nehezen nyílok meg, egyszerűen félek attól, hogy megint elveszíthetek valakit. Meg egyébként is viszonylag sokban különbözik az érdeklődési köröm a kortársaimétól, meg túl hamar "komoly" lettem. Személyes szinten nem nagyon sikerült még megoldani, bár azért sokat fejlődtem, szerintem nyitottabb vagyok, de ez évekbe tellett. Viszont sikerült olyan hivatást találnom, ahol mindig sok-sok emberrel leszek körülvéve. Ez pedig hiányzott, hogy alapvetően segítő munkát végezhessek. Igaz ez nem olyan, mint egy baráti kapcsolat pl., de így nem tudnék magányos lenni.

22

Nálam úgymond választás volt, már gyerekkoromban is amolyan magánykedvelő voltam, iskolában szintén és így tovább. Mindig könyveket, újságokat vittem magammal, szünetekben azokat olvasgattam, meg úgy alapvetően mindig a nyugalmat kerestem. Aztán ez alakulgatott tovább, valahogy mindig jobban kedveltem azt ha magam vagyok, viszonylag gyakran járok kirándulni is, de azt is mindig egyedül teszem, jól esik leülni egy parkba vagy épp csak sétálni. Szerintem szimplán tényleg csak amolyan természeti vonás, mert volt, hogy próbálkoztam kapcsolattal is, de több esetben is az volt a vége, hogy nekem nem ment a dolog, egyszerűen az érzés, hogy nem leszek többé " szabad ", valahogy nem volt okés.

Egyébként 25 vagyok, szóval azt sem mondhatnám, hogy amolyan gyerekkori futó dolog.

Egyszerű. Mindig is volt egy ilyen "magamba fordulós énem". Soha nem voltam a társaság középpontja, bár mindig voltam barátaim, közösségbe beilleszkedés is több-kevesebb sikerrel is ment. Nagyjából tíz évvel ezelőtt úgy nézett ki, hogy munka-munka hátán, hétvégente nagy sörözések, baráti beszélgetések. Ennyi volt a kikapcsolódás. A szervezetem annyira nem bírta ezt, előjöttek némi idegrendszeri tünetek. Kezelés, most már rendben vagyok. Nehéz időszak volt, sokan elfordultak tőlem, megint másokat én toltam el magamtól azt hiszem. Így visszatértem a hétvégi kocsmázásokhoz, bulizás, felszínes maradék kapcsolatok. Egy idő múlva úgy döntöttem, hogy ebből elég. Anyagilag is sok volt, értelmetlennek tartottam az egészet, vannak jó emlékeim, de kidobott évek, semmi többletet nem adott. Idő közben az ismerettségi köröm egyik felének családja lett, a másik jobb híján bérletet váltott valamelyik kocsmahivatalba. 1-2 emberrel tartom a kapcsolatot, ritkán, egy-két órára összefutunk. Kilátások vannak, a kivitelezés nehézkes, kevés a motiváció, munka-itthoni teendők lekötnek, sokszor nehéz összeegyeztetni az időpontot a kikapcsolódásra. Azt hiszem ennyi :-)

34/F

Minden a szüleim válásával kezdődött azóta minden csak rosszabb lett. Főleg az utóbbi 1-2 év már a barátaimmal sem érzem jól magam. E mellett peesze nagyon magányos lettem és nem tudok kilépni ebből pedig tettem érte.

20F