Hogyan tudnám elfelejteni? Úgy éreztem, mintha megtaláltam volna a lelki társamat.
Lassan pont egy éve ismerkedtem meg egy fúval, nem ezen az oldalon, de kb. 1 óra beszélgetés után áttértünk ide. Az első perctől fogva éreztem valamit, amit korábban sosem, pedig előtte már több emberrel is leveleztem. Idővel mindketten felfedeztük a köztünk lévő rengeteg hasonlóságot, akár a személyiségünket, akár a hobbiinkat illetően. Kimerítő mennyiségben tudtunk írni egymásnak, szinte bármiről. Többször is éreztette velem, hogy mennyire örül annak, hogy "találkoztunk", hiszen a bátyján kívül másnak még soha nem tudott ennyire kitárulkozni, nem tapasztalhatta meg, milyen az, ha az ember mellett áll egy igaz barát, ahogyan én sem. A gimnáziumi évei alatt ugyanolyan kirekesztett, magányos gyerek volt, amilyen én most. Úgy éreztem, hogy ez képezi a legszorosabb kapcsot közöttünk, hogy egész életünkben kerestünk valakit, vártunk valakire. Én őszintén hittem benne, hogy ennek valami rendkívüli jelentősége van és semmi nem teheti tönkre. Aztán éppen én voltam az, aki gajra vágta a barátságunkat. Napra pontosan 4 hónapig beszéltünk, mintha ez valahogy ki lett volna számítva. Tanévkezdés előtt éppen egy kicsit stresszesebb időszakomat éltem, mint minden évben. Nem tudtam normálisan beilleszkedni az osztályba és 2 és fél hónap kihagyás után mindig rettenetesen görcsöltem. Fogalmam sincs miért tettem, de sikerült rázúdítanom az összes problémámat, folyton arról írtam neki, hogy én úgy érzem kevés vagyok hozzá és, hogy ő nálam ezerszer jobb beszélgetőtársat érdemel. Persze, ő mindig próbált meggyőzni az ellenkezőjéről, de olyan nehezen akartam hinni neki, mert ő az én szememben egy annyira tökéletes embernek látszott, aki az átlagnál intelligensebb, mindig megfontolt, ambíciózus, kiváló tanácsadó, kitartó és szorgalmas, emellett mégis szerény, visszafogott és nagyon barátságos. Bármennyire is próbáltam akárcsak egy apró hibát is találni benne, nem tudtam. Míg a korábbi levelezőtársaimban mind sikerült felfedeznem. Ami még rontott a helyzeten az az, hogy megemlítettem neki, hogy pszichiáterhez is elkezdtem járni, mert az iskolában és úgy általában egy közösségben a normálisnál erősebb szorongás tört rám és ez gyakran szédüléssel is fejfájással is járt. Viszont úgy érzem, hogy azóta már rengeteget javult az állpotom, mintha tudatosan eldöntöttem volna, hogy nem izgulok és kevesebbet agyalok egy-egy szituáció előtt. Talán ez volt az, amivel sikerült végleg elijeszteni őt, lehet, hogy tényleg orvosi esetnek gondolt, pedig én tudom magamról, hogy nem vagyok az. Életemben nem ártottam magamnak szándékosan, eszembe nem jutott volna vagdosni magam vagy ilyesmi. Igenis képes vagyok megváltozni, ha igazán akarom. Tudok boldog és felszabadult lenni, néha akár még viccelődni is. Ha elolvasom a búcsúüzenetét még mindig sírva tudnék fakadni... Annyira bánom, hogy ilyen idióta voltam és ahelyett, hogy egy ilyen nyomorúságos és depresszív üzenetekkel halmoztam el, inkább arra kellett volna törekednem, hogy minél inkább felvidítsuk egymást.
Tisztában vagyok vele, hogy ilyen fiatalon nevetségesen hangzik ilyet mondani, de biztos vagyok benne, hogy nem lehetett puszta véletlen az, hogy mi ketten véletlenül egymásba botlottunk. Ebben sokkal, de sokkal több volt. Már kezdett kialakulni egy mély és szoros barátság, egyfajta kötődés az ő részéről is, ez biztosan így volt. Esküszöm bármire képes lennék azért, hogy újra barátok legyünk. Ha az életben nem is látom őt, legalább egy pár sort írhatna magáról, hogy hogy van, mi történt vele azóta. Nagyot csalódott bennem és egyre kevésbe reménykedek benne, hogy rendbe tudnám valahogy hozni... Miután erről az oldalról eltűnt, sikerült megtalálnom őt Facebookon, pár információ alapján. Még karácsony után írtam neki, de azóta sem válaszolt a levelemre. Vannak napok, amikor szinte teljesen megfeledkezem róla, azt mondogatom magamnak, hogy már úgysem érdeklem, máskor meg eszembe jutott, hogy ez az egész alakulhatott volna teljesen másképp is. Ha több mint fél évvel ezelőtt nem szúrom el, tudom, hogy még mindig beszélnénk. Kissé szánalmasnak és gyengének érzem magam, amiért még mindig nem tudok rajta túllépni, de borzasztóan hiányzik. Van egy olyan érzésem, hogy többet az életben nem fogok ennyire senkit sem kedvelni és akárkivel találkozom, mindenkiben őt fogom keresni. Nem merek üzenni neki, főleg nem ennyi idő után. Pedig biztosan nem harapná le a fejemet érte, de gőzöm sincs mit gondolhat rólam. Lehet, hogy neki már egy jó ideje egyáltalán nem is jutottam az eszébe, miközben én majdnem minden nap szenvedek miatta. Az is elképzelhető, hogy azóta már belépett valaki az életébe és akkor már teljesen mindegy, mert nem fog foglalkozni velem. Legalább annyit jó lenne, ha megtudhatnék, hogy akkoriban tényleg annyira elvettem-e a kedvét a velem való beszélgetéstől vagy mégis miért fordult el tőlem ennyire... De képtelen vagyok ráírni, a végén még úgy érezné, hogy csak zaklatom és képtelen vagyok megérteni, hogy számára már semmit sem jelentek.
Szerintetek mégis mit tegyek? Csak abban bízom, hogy az idő majd segít, de ha még évekig ott fog motoszkálni a fejemben, akkor az nem fog kisegíteni engem. Hogyan töröljem ki a vele kapcsolatos emlékeimet?
Nagyon tetszik az írásod. Én is sokszor éreztem már sajnos így.
Korod, nemed?
Remeny hal meg utoljara.
Gondolom ez egy nem kozvetett uzenet neki? ;)
"A seb a szájpadlásodon rég begyógyult volna, ha nem piszkálnád a nyelveddel. De nem bírod megállni.”
/Harcosok Klubja/
Tudom hogy ez szart se segít, de elolvasva az írásodat ez jutott eszembe, úgyhogy gondoltam megosztom.
Kapcsolódó kérdések:
Minden jog fenntartva © 2024, www.gyakorikerdesek.hu
GYIK | Szabályzat | Jogi nyilatkozat | Adatvédelem | Cookie beállítások | WebMinute Kft. | Facebook | Kapcsolat: info(kukac)gyakorikerdesek.hu
Ha kifogással szeretne élni valamely tartalommal kapcsolatban, kérjük jelezze e-mailes elérhetőségünkön!